Ultrabalaton 2017

Egy év türelmetlen várakozás, lelkiismeretes felkészülés után eljött hát a Nagy Ünnepnap: az Ultrabalaton. Az idei a harmadik próbálkozásom: '15-ben teljesen felkészületlenül Badacsonytördemicig jutottam, jól meg is sérültem, '16-ban csak Köveskálig sikerült elvánszorognom, majdnem megfulladva.

Eddig minden versenyemen előjött valami probléma, mindet sikerült szépen sorban kiküszöbölnöm: nincs már hasmenésem futás közben, megerősödtek a hasizmaim, egészségesek a térdszalagjaim, bordaközi izmok az orvosom szerint rendkívül erősek, sikerült felerősítenem a lábfejeimet, tüdő rendben, általánosságban jónak mondható az állóképességem. Nem voltam sérült az elmúlt fél évben, sikerült úgy edzenem, ahogy azt elképzeltem (a magam korlátai között).

Nem mondhatom, hogy a közvetlen előjelek a Nagy Reggelen biztatóak: kitartóan és hevesen fúj a szél, márpedig tapasztalataim szerint a hajnali szél napközben csak erősödni tud. Kevés dolgot utálok annyira futás közben, mint a szelet: szemből hátráltat, hátulról könnyű megfázni, miért is fújna mindig oldalról? Arra persze legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, ami végül is történt: a szél estig folyamatosan erősödött, 80 km-es széllökések is voltak, alkonyat után sem csillapodott, az egész napos szélzúgás-ordítás pedig még az én rozsdamentes idegeimet is majdnem felőrölte. Azt azért nem gondoltam volna, hogy fülvédő tokot is kellett volna hozni :) . Nem elég egész nap az elszívót hallgatnom a műhelyben, elkísér még a Balaton-partra is?

Elindultunk hát reggel ötkor a Nagy Útra. Kissé hűvösnek éreztem az időt, de ez már nem érdekelt különösebben, tudom tapasztalatból, hogy egy-két óra alatt bemelegszem annyira, hogy nem fogok fázni. Így is történt. 20 km körül megtörtént az egyik legritkább csoda is: beindult a kannabinoid termelés. Nem éreztem semmit, valósággal lebegve futottam, minden nagyon szép és nagyon jó volt. Sajnos, most sem tartott sokáig ez az állapot, 40 körül már csak egy emlék volt. Fel is kellett tennem mindkét térdszorítót, ami néha nagyon jó szolgálatot tesz.

Minden gond nélkül elértem Balatonfüredet, ez már egy kicsit több, mint egy maraton, 4 óra 45 perc alatt. Ettem két adag tésztát, egy diósat, egy paradicsomosat, nyújtottam egy jót, rövid séta után könnyedén futottam tovább. Én a magam részéről nagyon jó jelnek tartom, ha tudok enni, benn marad, és nem is zavar a futásban: azt jelenti, sok van még bennem...  Aszófő, Pécsely, Vászoly. Meredek szakasz, nem is a kedvencem, mégis sikerült délre Vászolyba érni. 14.30-kor Köveskálon voltam: itt adtam fel tavaly. Most két órával hamarabb értem ide, megebédeltem, megkávéztam, nyújtottam a vendéglő udvarán. Valamikor három óra után továbbindultunk. Még mindig semmi gond, pedig közeledik a másik kritikus pont: előbb a Varga pince, majd Badacsonytördemic, a tavalyelőtti végpont. Idén könnyedén lefutottam a pincébe, ellentétben '15-tel, amikor úgy engedtem le magam, kézzel kapaszkodva. Most valahogy a pince is sokkal kisebbnek tűnt... :) 18.24-kor megláttam a tördemici váltópontot, itt már három óra előnyöm volt '15-höz képest, másfél óra a hivatalos szintidőhöz képest... Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, idén tehát messzebbre fogok jutni, mint bármikor korábban.

Innen kezdve nem igazán emlékszem a frissítő- és váltópontokra, Csak arra tudtam gondolni, hogy Keszthelyre kéne már érni: nagyon éhes vagyok, ott kapni fogok valami "finomat". Nem röstellem: ezen a szakaszon ez tartotta bennem a lelket. Kiben mi... Keszthely már 127 km a rajttól, kevesebb, mint 100 hátra, kezdtem elégedett lenni magammal. A kajával kevésbé, valami hideg lasagne-szerű valamit kaptunk, annak is kis túlzással elvitte a felét a viharos szél. Itt már egy "kicsit" fáradtnak éreztem a combfeszítőimet, a nyújtással is szinte csak az időt húztam :) . De azért csak el kellett indulni egyszer. Bevallom, nagyon jól jött, hogy itt már szinte vízszintes volt a terep, gyakran vezetett valami sűrű erdőben vagy fasorban a kerékpárút: néha szinte szélcsend volt, ellenben a fejünk fölött ordított a vihar. Nem tudom, ki hogy volt vele, az én idegeim itt már teljesen ki voltak feszítve, szinte  hallottam, ahogy pengenek, egyre magasabb hangon...

Kicsivel 22.00 után értünk Keszthelyre, az ezutáni szakaszt, mondhatni, már késő éjjel futottuk. Semmi bajom nem lett volna, legalábbis úgy érzem, ha kellemes nyári éjszakában kocogtam volna, de hát volt itt minden, csak ez nem. Keszthely után, ha jól emlékszem, minden ellenőrző ponton megálltam nyújtani, hátha segít valamit: hát van az a fáradtság, amikor már szinte semmit nem ér... Felváltva gyalogoltam és "futottam", ügyelve arra, hogy ne gyalogoljak túl sokat: egy idő után ugyanis már nem tudsz visszaváltani futásra, nem fog menni a repülőfázis. Én legalábbis így tapasztaltam eddig. Balatonmáriafürdőn még megálltunk enni, valami zöldségleves volt, túl fáradt voltam ahhoz, hogy még élvezzem is a táplálkozást. De hát addig sem kell futni... Itt már találkoztunk Márkus Öcsivel, valóban kifaggatott mindenkit, hogy érzi magát. Nem tudtam túl értelmes válaszokat adni, de továbbengedett. Tőle tudom, hogy ekkor már a győztes, az angol Dan Lawson beért, pályacsúccsal "természetesen".

Balatonmáriafürdőn meggyőződhettem róla, valóban végtelen hosszúságú és nyílegyenes a déli parti út. Bár nem éppen ez volt a legnagyobb bajom. Másokat is láttam szenvedni körülöttem, mint utólag kiderült, ők befutottak szintidőn belül. Hajnali kettő húszkor értünk a fenyvesi ellenőrző pontra. Ezen az utolsó szakaszon már folyamatosan számoltam, mikorra érhetek be, ha netán végig bírom. Ha máshogy nem, hát többet gyalogolva, mint futva... Fenyvesen körülbelül a csippantás közben, vagy kicsivel később, már nem igazán emlékszem, eleredt az eső, nálam pedig elszakadt a cérna. Ha csak a szélvihar tombol, úgy gondolom, folytattam volna még a kört, de a kérdéssel, hogy vajon meddig fog esni az eső, már nem tudtam megküzdeni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a szél már 24 órája fúj, és nem csillapodik, az eső sem lehet egy futó zápor. Szélben, esőben a gyaloglás már nem tud felmelegíteni, kimerültek a combfeszítőim, reszkessek még a hidegtől is? Leadtam hát a rajtszámom. Sokan vannak, akik ilyenkor úgy érzik, soha többé nem indulnak versenyen, gondolni sem akarnak ilyesmire. Nos, én csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen rossz időt még egyszer nem foghatok ki, jövőre kilométer is több lesz a lábamban, legalább 3500-zal több. Jövőre végig megyek...

Sárvár, 2017

  Véget ért hát a hosszú, verseny nélküli téli futások időszaka. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen ultrafutó, aki alig várja a versenyszezon kezdetét. Szerencsésebb sorstársaim, akik részt vehetnek az Optivita kupa versenysorozatában (az ország másik végében élnek), már túl vannak 50 és 100 km-eken.
  Számomra az év első komoly versenye a sárvári 6/12/24. Ebből a választékból is természetesen a 24. Az első két indulásom elsősorban csak tapasztalatszerzésnek volt jó, bár vannak akik szerint a 97 és 93 km nem is olyan rossz. Tényleg nem, kár hogy mindkettőt 12 óra alatt szenvedtem végig, nem tudtam 24 órán keresztül futni. Első versenyemen megtapasztalhattam, mekkora úr a hasmenés, második alkalommal a rendkívüli időjárás tett keresztbe. Pluszban azóta is gyakorolhatom a türelem nemes erényét: várom, hogy végre kinőjenek a körmeim. De hát nem tudnak szegények két verseny között magukhoz térni.
  Az időjárás idén sem volt nagyon kegyes hozzánk, havazott a hét folyamán, több napon keresztül, rendesen le is hűlt a levegő. Nem sok jóval biztatott az sem, hogy az odaúton végtelen hómezőket csodálhattam a virágzó fák alatt :). Sárváron szerencsére száraz volt az idő is, az aszfalt is, a szél pedig alig lengedezett.
  Úgy döntöttem, nem az új álomcipőmben (Saucony Zealot) futok, a legutóbbi algyői félmaratonon úgy megnyomta a két nagyujjam körmeit, hogy hetekig sajogtak. Nem mertem megkockáztatni egy hosszabb időtartamú futást bennük. Magammal hoztam a jó öreg Saucony Mayhem 2-t, tartaléknak a Nike Pegazus 32-t. Nem sokkal a 10 órai rajt előtt eléggé hűvös, de legalább napos, szélcsendes idő volt. Nem öltöztem túl magam: egy vékony kapri, felül egy síaláöltözet és egy neonzöld technikai póló, némi vazelinnel bélelve. Úgy láttam, az indulók többsége is hasonló döntést hozott. A gyorsabbak inkább nyáriasan, a  néhány óvatosabb sporttárs inkább téliesen állt a rajthoz.
  10 órakor el is rajtoltunk, mondhatni észrevétlenül, nem igazán hallottam visszaszámlálást, vagy bármi egyebet. Óvatosan kezdtem, az első tíz kilométert bemelegítésnek szánva, kb. 6-os kilométerekkel. Valószínűleg a menők is valahogy így dönthettek, az első öt körben nem körözött le sem a Maráz Zsuzsi, sem a Lubics Szilvi. Ami még érdekesebb, hogy nem láttam a Csécsei Zolit sem. Később persze annál többször.
  Jólesett a futás, a megszokottól eltérően rögtön ráéreztem a ritmusra, gondolom azért, mert nem egyedül futottam, ezúttal erős volt a motivációm. Egy idő után feltűnt, hogy nem rosszabb a tempóm, mint az októberi hat órás versenyen volt, Azt a versenyt erős tempójúnak éreztem, annak is szántam, hiszen csak egy hat órás "versenyke" volt, jó erős edzés társakkal, profi frissítéssel... 52 km sikerült akkor, az utolsó két órában mentálisan nagyon szenvedtem. Itt Sárváron 54 km-t futottam 6 óra alatt, többet tehát, és egyáltalán nem éreztem ekkor még fáradtnak magam.
  A rendezők rendesen elláttak bennünket, nagyon jó volt a frissítés, kaptunk zöldséglevest, virslit, gulyáslevest, túrós tésztát. Engem lepett meg a legjobban, hogy könnyedén tudtam enni, azonnal tudtam folytatni a futást, nem láttam viszont semmit. Feltűnő volt viszont, hogy milyen sokan hánytak... Bár persze lehet, hogy ez így volt mindig, csak én nem vettem észre semmit a saját gondjaim miatt...
  Közben elértem a 80. kilométert, kezdett sötétedni. Itt már nagyon bíztam benne, sikerülni fog túlszárnyalni az előző évek eredményeit. Alapvetően jól éreztem magam, volt egy kb. három kilométeres szakasz a 70. körül, amikor nem kaptam levegőt, néhány körön fájt a bal oldalon az egyik bordaközi izom, egy kicsit már éreztem a lábfejeim létezését, de ez volt minden. Elértem 10-re a 90-et is, közel volt már a tavalyi 93, tehát törvényszerűen kezdtem rosszabbul érezni magam: véleményem szerint részben ugye mentális okok miatt.
  Meglett a 97 is, a tavalyelőtti eredmény. Ekkor egyre jobban kezdett sajogni mindkét lábfejem, áttértem a váltott séta-futásra. Ez ment is 100-ig, ekkor már nem tudtam visszaváltani futásra a fájó lábfejek miatt. "Életem döntőjében" talán erőszakot tudnék tenni magamon, itt azonban nem mertem: úgy döntöttem, sétálok, amíg bírom. Jól fel voltam öltözve, nem is volt olyan hideg, mint ahogy vártam, szinte jólesett gyalogolni. Ennek ellenére 103-nál mégis úgy döntöttem, kiállok. Ekkor már féltem nagyon, mi lesz a lábfejeimmel, ha tovább erőlködöm: lehet csonthártyagyulladás, vagy akár egy apró törés, volt már rá példa.
  Majdnem éjfél volt ekkor, tehát 14 órát futottam megállás nélkül, 14 óra alatt 103 km-t. Volt olyan sporttársam is, mint utólag kiderült, aki végig a pályán volt, és 110 km-t teljesített. Nyilván megállt néha hosszabban is pihenni. Nekem ez sajnos nem megy, ha tovább állok a feltétlenül szükséges néhány percnél, akkor már nem tudok újra elindulni. Nem megy sem fizikailag, sem mentálisan. Hosszabb gyaloglásról sem tudtam még soha visszaváltani, 2-300 méternél többet nem sétálhatok egyszerre, nem megy utána a futás.
  Érzek fejlődést az elmúlt évek alatt, nemcsak a megtett táv tekintetében. Az idén gyakorlatilag nem fáradtam el, a lábfejeim miatt kényszerültem feladni, még vasárnap és hétfőn is fájtak nagyon, nem igazán élveztem a teniszlabdás masszázst sem. Légzési gondom is csak egyszer volt a verseny folyamán, bár ez sokat nem jelent, ha a Balaton-felvidékre gondolok... Nem voltak gyomorproblémák, idén nem fájt sem a térdem, sem a csípőm, ellentétben a tavalyi évvel.
  Most úgy érzem, jövőre megint sikerül majd hozzátenni az előző évi távhoz. Már persze, ha végre kinőnének a körmeim. Most hatot fájlalok nagyon, egy nagyon csúnyán le is szakadt. Sajnos úgy néz ki, kerékpárral kell az Ultrabalatonra készülnöm, kevésbé fájdalmas, mint a futás. Közben pedig reménykedhetek, hogy köröm nélkül ugyan, de futóképes leszek...