A tegnapi körözgetős fiaskó után úgy gondoltam, hogy ismét meg kellene próbálkoznom egy hosszú futással. Ezúttal azonban a nekem sokkal jobban tetsző A-ból B-be történő futással kellene próbálkozni. Egyrészt ugye közel sem olyan unalmas. Másrészt ezt nem lehet akármikor abba hagyni, éppen ezért tuti, hogy sokkal hosszabb lesz a tegnapi 11-nél.
Elindul ugye az ember, meg tesz mondjuk 10 km-t, és semmi probléma. Folytatom tovább, óvatos félkörívet leírva a kiindulási ponthoz képest. Egyszer csak elérkezik az a pont, akárhol, 15 vagy 20 km-nél, amikor kezdem azt érezni, hogy rá kéne már hagyni. Futok tovább természetesen, és minden hazafordulási lehetőségnél mérlegelem, menjek-e tovább, vagy vegyem be a kanyart. Innentől kezdve pedig a motiváció újra felerősödik, hiszen haza kell futni, nem szállhatok be a kocsiba akármelyik kör végén... Hátrány, hogy magammal kell cipelnem hátizsákot, vizet, kaját. Nyáron azért ez eléggé meleg teher tud lenni.
Így történt ez ma is nagy vonalakban. Kíváncsiságból az árvízi emlékmű felé futottam, megnézni, mi újság a belvárosban. Az utca végén balra fordulva végig kell menni az Alsó-nyomási soron. Régi utcanév, de nem ismerem az eredetét. Annál inkább a következőét, ez a Ballagi-tó sor.
Az ezerhétszázas évekig itt ballagtatták-terelgették a boszorkányjelölteket a víz felé. Nem volt még akkoriban folyamszabályozás, mindig volt néhány kisebb víz az árvizek után visszamaradva. Aki fennmaradt, az bűnös volt, továbbkísérték hát a Máglya sor felé, mely a Boszorkányszigetig tart.
A Máglya sor végén balra fordultam a belváros felé, innen már nincs messze. Hát a gyerekklinika környékén eléggé zsúfolt volt a járda, úgy hogy egy kicsivel hamarabb visszafordultam innen a Boszorkánysziget felé.
Gondolom, mindenki sejti, miféle szertartásokat tartottak ott 1720 előtt, mikor is az utolsó boszorkánymestert vezették máglyára. Ő egyébként az akkori polgármester volt. Ellene vallottak néhányan. Ki milyen indítékból, nyilván volt aki önként, volt akit a spanyolcsizma bírt rá a vallomásra. Hogy azóta mennyire nem változott az emberiség, annak belátásához elég beleolvasni a hírportálok komment szekcióiba. Ma is lobognának a máglyák, ha nem lenne tilos...
A Boszorkánysziget után jön a Medencés-kikötő, ezt megkerülve fordulok rá a hattyasi és gyálaréti töltésszakaszra. Az utolsó háznál befordulok Gyálarétre, visszafutok a játszótérig, nagyjából a városrész közepéig.
Itt lehet balra Szentmihály felé fordulni, száraz időben, néhány kilométer a búzaföldek között... Szentmihályra beérve, újabb választási lehetőség: tovább előre a Maty-ér felé, vagy jobbra a város irányába. Ezúttal úgy döntöttem, innen már haza vezet az út, kell még innen is legalább fél óra. Szentmihályon elfutottam a rapsicok valamikori kedvenc kocsmája előtt. Hivatalos neve "Kedves Teve söröző", nem hivatalosan Rapsic kocsma.
Itt voltam évekig hivatásos halőr, van alapja az elnevezésnek. Az illegális halfogási szenvedély is öröklődik ám generációkon keresztül, nem csak a zsenialitás vagy a hajszín... Innen a szervízúton, majd egy jó kis kerékpárúton futhattam tovább, és már benn is voltam Szegeden. Kecskéstelep elején kezdődik egy "békeidőben" funkciótlan nyúlgát, ezen végig futva máris Alsóvároson vagyok újra, kisvártatva pedig otthon.
Hát így néz ki egy A-ból B-be, vagy inkább A-ból A-ba vezető túra, ezúttal Szeged délnyugati kerületeinek körbefutása. Amint vége lesz ennek a vírusmizériának, megpróbálom a másik kedvenc útvonalam: a töltésen fel Algyőig, vissza a 47-es mellett Tarjánba. Innen megint csak van több alternatív útvonal, hosszabb és rövidebb is.
