III. Szeged Maraton 2020

 Nagyon vártam már az idei, sorrendben a harmadik Szeged Maratont. Klasszikus maratoni távot versenyen 2018 nyarán futottam utoljára. Nem kedvencem ez a táv, hiszen eléggé hosszú, viszont a kellemes tempónál illik gyorsabban teljesíteni. Ha jól emlékszem, legutoljára versenykörülmények között 4 óra 47 perc alatt tettem meg a 42 kilométert. Volt az idén három hosszútávú versenyem, a Desedaultra, a szegedi éjszakai 12 órás és természetesen az Ultrabalaton. Mindhárom versenyen jól ment az első maraton, még időben is jobban sikerültek, mint a 2018 nyári versenyem. Joggal bízhattam tehát benne, hogy ha "csak" 42 km-t kell lenyomnom, jó időt érhetek el, nem lehetetlen 4 óra alatt célba érnem.

Október 25-én vasárnap volt a verseny, egész héten előtte kellemes napsütéses idő volt, októbernek megfelelő hőmérséklettel. Szombatról vasárnapra virradóra viszont természetesen egész éjjel szakadt az eső. Nem nagyon bíztam benne, hogy eláll reggel 9-re, ám a csoda mégis megtörtént: az eső elállt, hellyel-közzel még a nap is kisütött. Hideg amúgy nem volt, 12 fok körüli volt a hőmérséklet, ha jól emlékszem.

 Időben a versenyközpontban voltam, mely ezúttal a Széchenyi téren volt, mindenféle szokásos "komfort" nélkül, a vírushelyzet miatt. Még maszkot is viselnem kellett a rajtig. Volt tehát idő nézelődni, sok kedves ismerőssel, baráttal találkoztam. 

Pontban kilenckor rendben elrajtolt a mezőny, az ismert okok ellenére népes társaságban indulhattam. Mentünk néhány csavart a belvárosban, hogy a hellyel nem túl ismerős résztvevők minél jobban elveszve érezzék magukat a labirintusban, aztán ráfordultunk a Huszár Mátyás (tehát alsó) rakpartra.  Ezen végig rohanva, a Maros utcát érintve felrepültünk a Bertalan-hídra. A híd után ismét némi bélcsavarodás, és máris a töltésen haladtunk a Holt-Maros felé. Végigfutottunk a holtág mindkét partján, itt jöttem rá, ezúttal a szerb határ felé fordulunk a Tisza-töltésen, hogy hátulról érjük el Tiszaszigetet. 

Az éjszakai eső miatt kihagytuk a mélypontot, mivel ebből az irányból csak a szántóföldön keresztül közelíthető meg, ill. ezúttal sehogy. Egy végeláthatatlan, nyílegyenes, ám annál rosszabb aszfaltcsíkon befutottunk Tiszaszigetre, és már kezdtem örülni, hogy innen már a célegyenes lesz az irány, ám hatalmasat kellett csalódnom: a faluban keringőztünk fel és alá, bepótolandó a mélypont elhagyása miatt hiányzó(?) kilométereket. 

Valahol itt értem el a harmincadik kilométert, itt kezdtem el fáradni és lassulni. Szigetig nagyon jól ment, és nagyon jól is esett a futás, általában 11 km/óra felett tudtam haladni, megerőltetés nélkül, élvezve az új futótechnikát. Az utóbbi hónapokban ugyanis sikerült átállnom a korábbinál kicsivel hosszabb lépésekre, amely talán egy kicsit fárasztóbb, ám hatékonyabb mint rövidebb léptekkel, nagyobb lépésfrekvenciával haladni.

 Szóval ott tartottam, hogy a harmincadik kilométer körül érezhetően kezdtem fáradni, nem is bírtam tartani a korábbi lépéshosszt és természetesen a tempót sem. A légzésemmel ezúttal nem volt semmi gond, nem éreztem azt sem, hogy elszállt volna a pulzusom, mint egyik-másik Ultrabalatonon... Nem éreztem semmiféle holtpontot, pláne nem rohantam bele a falba (soha nem szoktam), úgy látszik ezúttal ennyire futotta a felkészültségemből. Tiszasziget után már csak a kilences átlagot tudtam hozni, néhány alkalommal bele is gyalogoltam, hogy biztosan végig megmaradjon a futókám. Ultrák úgy tartják, hogy addig kell belegyalogolni, amíg nem veszítetted el a futóképességedet a fáradtságtól, mert ha akkor gyalogolsz bele, már nem fog visszajönni... 

Óvatos voltam tehát, be is jött a várakozásom, majdnem a tervezett időre értem célba, 4 óra három perc lett a vége. Valahol a negyvenedik körül találkoztam Orsós Ferivel (utolért). Elmondása szerint pénteken és szombaton is versenyzett rövidebb távokon, a halmozás amúgy is régi szokása. A célig egymást elkerülgetve mentünk tovább. A célegyenesben belehúztam, persze a Feri sem hagyta magát, előttem ért be néhány centivel... 

Összességében elégedett vagyok az elért idővel, úgy tűnik jó döntés volt, hogy a megszokott jól eső kocogásaim közé az idén jóval több sprintet és dombozást illesztettem be, mint az eddigi években. Nem mintha élvezném a sprinteket, de hát feltétlenül szükség van rájuk, javítják még a hosszú távú átlagsebességet is... Ha minden igaz, 2021-ben már tavasszal  lesz a negyedik Szeged Maraton, az ideihez hasonlóan hűvös időben. Nekem ugyan nem kedvencem a hideg, de hát a többség ilyenkor szeret futkosni, tehát nekem kell alkalmazkodnom. Október utolsó szombatján (31-én) lesz még az immár hagyományosnak mondható "URH 6 órás" állóképességi futás, Újszegeden a Partfürdő területén. Ezen még elindulok az idén, mivel kíváncsi vagyok, mennyit tudok így idény végén, aztán irány a téli alapozás.

                                                  

<

Egy közönséges hétköznap...

 

Immár eltelt hat nap az UB-n megtett utolsó lépésem óta, ma már meg mertem kockáztatni egy kis futást. Természetesen nem töltöttem tétlenül az elmúlt hetet, meg volt minden nap a reggeli torna, esténként pedig a kemény hengerelés.

Futni viszont nem mertem, előző versenyek után szerzett negatív tapasztalatok miatt. Ha nem várom meg az izmok legalább részleges regenerációját, és a szénhidrát tartalékok feltöltődését, nagyon rosszul tud esni a futás, túl korán elkezdve jelentősen lassul a regenerálódás. Mindez természetesen csak egy-egy verseny után igaz, a hétvégi hosszú futások után nem szükséges rápihenni, elég csak hétfőn egy kicsit visszavenni a terhelésből, lehet futni egy kis regenerálót.

Könnyed, laza tempóval kezdtem, de egy-másfél kilométer hat perces haladás után úgy éreztem, egy kicsit még belegyorsíthatok, ezért aztán a lazából tempósra váltottam. Nem nehezült el a légzésem a gyorsítás után, úgy hogy végig tartani is tudtam az 5'40"-es tempót.

Végül a pulzusom az elvárhatónál egy kicsit magasabb lett, de ezt betudom az UB utóhatásának. Végig éreztem, bizonyos izmaim még nem teljesen kipihentek, de nem fájt semmim, jólesően teljesítettem a mai adagot. Érezhetően berzenkedett a combközelítő, a combfeszítő itt-ott, a vádli és a jobb lábfej apró izmai. Ezek tehát még fejlesztésre szorulnak.

Október 25-én lesz a III. Szeged Maraton. A linkre kattintva elolvasható a versenykiírás! Nevezni lehet 8, 30 és 42 km-es távokra, csapatok lehetnek kettőtől 10 főig.

Ez a verseny a következő, amin indulni szeretnék, a mai futás után úgy érzem, sikerülni fog formába hoznom magamat, hogy egy jólesőt futhassak azon a vasárnapon. Az utóbbi ultraversenyeimen nem okozott problémát könnyedén eljutni a "negyvenkettedikig". A részidőim is jobbak voltak, mint a legutoljára futott I. Szeged maratonom időeredménye. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz az idei. Ismerem magam, nem fogom szétszaggatni a lábaimat, csak egy kicsivel lépem túl a komfortzónám határait. Éppen annyira, hogy végig tudjak menni biztonsággal a távon.

A mai futásom linkje a Decathlon közösség oldalán.

Ultrabalaton 2020

 Ezúttal kivételesen nem májusban, hanem október elsején rajtolt el az Ultrabalaton mezőnye, az ismert okok miatt. Én mondjuk az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy meg lesz tartva a verseny az idén, de szerencsére feleslegesen aggódtam. Számításaim szerint 183-an rajtoltunk el Balatonfüredről, 92-en értek célba, 91-en kényszerültek feladni a versenyt. Eredetileg talán 295-en neveztek a versenyre, nyilván sokan féltek eljönni egy ilyen tömegrendezvényre, elfogyhatott az éves szabadsága is sokunknak a tavaszi otthon-veszteglés alatt, nyilván volt olyan is, aki kikészült az idei bizonytalanságokkal terhelt évtől, és úgy érezte, nem bírná teljesíteni ezt a kihívást.

Konkrét kilométercél nélkül indultam az Ultrabalatonon, tisztában vagyok vele, hogy a felkészülésem nem teszi lehetővé a holtbiztos célba érést. Heti minimum 100 km-t kell ahhoz futni, hogy egyáltalán esélyem legyen célba érni, de mivel a remény hal meg utoljára, bíztam benne, hogy nem kell majd utólag szégyenkeznem a megtett kilométerek miatt.

Idén mindenféle okok miatt nem a megszokott útvonalat futottuk, közelebb maradtunk a parthoz, és legalábbis eleinte, elmaradtak a hosszú, meredek emelkedők. Ezt nem bántam egyáltalán, nem szereti szerintem senki a felfelé kaptatást. Jól is ment itt még a futás, ha jól emlékszem, meg is lett az első maraton 5 órán belül. 

Volt idő, amikor maratoni futóversenyen teljesen széthajtottam magam, és 4 óra 47 perc alatt értem célba. Idén három hosszútávú versenyen is 5 órán belül tejesítettem az első maratont, mindenféle fáradtság érzete nélkül.

Itt a Varga Pincészetnél még minden nagyon király volt...

Az első kellemetlen meglepetés Badacsonytördemic után ért: nem a megszokott kerékpárúton mentünk tovább, hanem balra, Szigliget felé a főúton. Mint kiderült, ez a szakasz végig emelkedik, kb. 10 %-osan, több mint 3 km hosszan. Na, ez a szakasz nagyon durva volt. Természetesen végig gyalogoltam, eszembe nem jutott futni, nem is tudtam volna... 

Nagyon kikészültem még a gyaloglástól is ezen a meredek emelkedőn. Ezután igazából már nem is tudtam a korábbi tempóban, a korábbi jó érzéssel futni. Kénytelen voltam a futást egyre gyakrabban gyaloglással váltogatni. 

Keszthelyen kaptunk vacsorát, megittam egy pohár zöldség levest, átöltöztem a közelgő éjszakához, nyújtottam egy kicsit, és mentünk tovább. Balatonmáriafürdőig még váltogattam a futást a gyaloglással, a 103,3 km-es jelzésig. Ezután már csak gyalogolni tudtam. Még ettől is egyre jobban fáradtam, egy idő után a jobb lábfejem is megfájdult. Balatonlelle-keletnél döntöttem úgy, hogy ennyi volt, már járni is alig tudtam. Szerencsére hamar jött a beszedőkocsi, nem fagytam meg a várakozásban. Ez a pont 133,4 km-nél van. 

Nem vagyok elégedetlen, ezúttal ennyi volt bennem, volt már jobb eredményem is, meg rosszabb is ezen a versenyen. Nagy nevek is feladták ezt a versenyt, volt, ki nálam hamarabb, volt, ki később.

Ezúttal sem foglalkoztam különösebben azzal, hogy mit egyek verseny közben, meggyőződésem, hogy nem ez a döntő tényező abban, meddig jutok az adott versenyen. A verseny elején felváltva fogyasztom a nálam lévő müzliszeleteket és a frissítőasztalokról azt, ami megtetszik, és úgy gondolom, le tudom nyelni. Ahogy haladok előre, szárad ki a szám, úgy váltok zselére, az asztalokról pedig ezúttal a barackbefőtt volt az, ami bejött. Lényeg az, hogy ne fájjon a hasam az ürességtől, bevigyek valami minimális szénhidrátot, és kész. Nagyobbrészt úgy is zsírégetésből él ilyenkor az ultrafutó.

Biztonsággal megállapíthatom, hogy a felkészülésem az idei versenyre nem volt megfelelő, kevés volt a heti kilométer-átlag. A júliusi Desedaultra volt az idei első hosszútávú verseny, nagyon nehéz volt odáig folyamatosan motiválni magamat, nyilván persze másoknak sem volt könnyű ez az időszak. A Desedaultra után már nem is tértem magamhoz igazán, egyszer sem bírtam hozni a megszokott heti kilométereket. Nem hagytam ki napokat, egyszerűen csak rövidebbre vettem a napi távokat: kevesebb esett jól, kevesebbet is bírtam, mint általában. 

A koronavírus világított rá, hogy bizony a folyamatos versenyzésre szükség van, hogy jó fizikai és mentális állapotban tudjuk tartani magunkat. Nem az ultraversenyekre gondolok most, hanem az itt-ott közbeszúrt kisebb félmaratonokra és maratonokra, amiket versenytempóban futunk meg. Ezeket nem helyettesíti semmilyen hétvégi hosszú futás, én pedig nem tudom rávenni magam, hogy egyedül toljam a versenytempót.

Most ott tartok, hogy végig kell gondolnom, mit is szeretnék a jövőben elérni, mit tudok beletenni, hogy kivenni is tudjak valamit... Nevezzek-e a jövő évi UB-re, vagy maradjak a körözős versenyeknél? Unalmasabbak ugyan, mint a Balaton-kör, de van idő megállni, pihengetni, nem esem ki  a szintidőből.