Véget ért hát a hosszú, verseny nélküli téli futások időszaka. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen ultrafutó, aki alig várja a versenyszezon kezdetét. Szerencsésebb sorstársaim, akik részt vehetnek az Optivita kupa versenysorozatában (az ország másik végében élnek), már túl vannak 50 és 100 km-eken.
Számomra az év első komoly versenye a sárvári 6/12/24. Ebből a választékból is természetesen a 24. Az első két indulásom elsősorban csak tapasztalatszerzésnek volt jó, bár vannak akik szerint a 97 és 93 km nem is olyan rossz. Tényleg nem, kár hogy mindkettőt 12 óra alatt szenvedtem végig, nem tudtam 24 órán keresztül futni. Első versenyemen megtapasztalhattam, mekkora úr a hasmenés, második alkalommal a rendkívüli időjárás tett keresztbe. Pluszban azóta is gyakorolhatom a türelem nemes erényét: várom, hogy végre kinőjenek a körmeim. De hát nem tudnak szegények két verseny között magukhoz térni.
Az időjárás idén sem volt nagyon kegyes hozzánk, havazott a hét folyamán, több napon keresztül, rendesen le is hűlt a levegő. Nem sok jóval biztatott az sem, hogy az odaúton végtelen hómezőket csodálhattam a virágzó fák alatt :). Sárváron szerencsére száraz volt az idő is, az aszfalt is, a szél pedig alig lengedezett.
Úgy döntöttem, nem az új álomcipőmben (Saucony Zealot) futok, a legutóbbi algyői félmaratonon úgy megnyomta a két nagyujjam körmeit, hogy hetekig sajogtak. Nem mertem megkockáztatni egy hosszabb időtartamú futást bennük. Magammal hoztam a jó öreg Saucony Mayhem 2-t, tartaléknak a Nike Pegazus 32-t. Nem sokkal a 10 órai rajt előtt eléggé hűvös, de legalább napos, szélcsendes idő volt. Nem öltöztem túl magam: egy vékony kapri, felül egy síaláöltözet és egy neonzöld technikai póló, némi vazelinnel bélelve. Úgy láttam, az indulók többsége is hasonló döntést hozott. A gyorsabbak inkább nyáriasan, a néhány óvatosabb sporttárs inkább téliesen állt a rajthoz.
10 órakor el is rajtoltunk, mondhatni észrevétlenül, nem igazán hallottam visszaszámlálást, vagy bármi egyebet. Óvatosan kezdtem, az első tíz kilométert bemelegítésnek szánva, kb. 6-os kilométerekkel. Valószínűleg a menők is valahogy így dönthettek, az első öt körben nem körözött le sem a Maráz Zsuzsi, sem a Lubics Szilvi. Ami még érdekesebb, hogy nem láttam a Csécsei Zolit sem. Később persze annál többször.
Jólesett a futás, a megszokottól eltérően rögtön ráéreztem a ritmusra, gondolom azért, mert nem egyedül futottam, ezúttal erős volt a motivációm. Egy idő után feltűnt, hogy nem rosszabb a tempóm, mint az októberi hat órás versenyen volt, Azt a versenyt erős tempójúnak éreztem, annak is szántam, hiszen csak egy hat órás "versenyke" volt, jó erős edzés társakkal, profi frissítéssel... 52 km sikerült akkor, az utolsó két órában mentálisan nagyon szenvedtem. Itt Sárváron 54 km-t futottam 6 óra alatt, többet tehát, és egyáltalán nem éreztem ekkor még fáradtnak magam.
A rendezők rendesen elláttak bennünket, nagyon jó volt a frissítés, kaptunk zöldséglevest, virslit, gulyáslevest, túrós tésztát. Engem lepett meg a legjobban, hogy könnyedén tudtam enni, azonnal tudtam folytatni a futást, nem láttam viszont semmit. Feltűnő volt viszont, hogy milyen sokan hánytak... Bár persze lehet, hogy ez így volt mindig, csak én nem vettem észre semmit a saját gondjaim miatt...
Közben elértem a 80. kilométert, kezdett sötétedni. Itt már nagyon bíztam benne, sikerülni fog túlszárnyalni az előző évek eredményeit. Alapvetően jól éreztem magam, volt egy kb. három kilométeres szakasz a 70. körül, amikor nem kaptam levegőt, néhány körön fájt a bal oldalon az egyik bordaközi izom, egy kicsit már éreztem a lábfejeim létezését, de ez volt minden. Elértem 10-re a 90-et is, közel volt már a tavalyi 93, tehát törvényszerűen kezdtem rosszabbul érezni magam: véleményem szerint részben ugye mentális okok miatt.
Meglett a 97 is, a tavalyelőtti eredmény. Ekkor egyre jobban kezdett sajogni mindkét lábfejem, áttértem a váltott séta-futásra. Ez ment is 100-ig, ekkor már nem tudtam visszaváltani futásra a fájó lábfejek miatt. "Életem döntőjében" talán erőszakot tudnék tenni magamon, itt azonban nem mertem: úgy döntöttem, sétálok, amíg bírom. Jól fel voltam öltözve, nem is volt olyan hideg, mint ahogy vártam, szinte jólesett gyalogolni. Ennek ellenére 103-nál mégis úgy döntöttem, kiállok. Ekkor már féltem nagyon, mi lesz a lábfejeimmel, ha tovább erőlködöm: lehet csonthártyagyulladás, vagy akár egy apró törés, volt már rá példa.
Majdnem éjfél volt ekkor, tehát 14 órát futottam megállás nélkül, 14 óra alatt 103 km-t. Volt olyan sporttársam is, mint utólag kiderült, aki végig a pályán volt, és 110 km-t teljesített. Nyilván megállt néha hosszabban is pihenni. Nekem ez sajnos nem megy, ha tovább állok a feltétlenül szükséges néhány percnél, akkor már nem tudok újra elindulni. Nem megy sem fizikailag, sem mentálisan. Hosszabb gyaloglásról sem tudtam még soha visszaváltani, 2-300 méternél többet nem sétálhatok egyszerre, nem megy utána a futás.
Érzek fejlődést az elmúlt évek alatt, nemcsak a megtett táv tekintetében. Az idén gyakorlatilag nem fáradtam el, a lábfejeim miatt kényszerültem feladni, még vasárnap és hétfőn is fájtak nagyon, nem igazán élveztem a teniszlabdás masszázst sem. Légzési gondom is csak egyszer volt a verseny folyamán, bár ez sokat nem jelent, ha a Balaton-felvidékre gondolok... Nem voltak gyomorproblémák, idén nem fájt sem a térdem, sem a csípőm, ellentétben a tavalyi évvel.
Most úgy érzem, jövőre megint sikerül majd hozzátenni az előző évi távhoz. Már persze, ha végre kinőnének a körmeim. Most hatot fájlalok nagyon, egy nagyon csúnyán le is szakadt. Sajnos úgy néz ki, kerékpárral kell az Ultrabalatonra készülnöm, kevésbé fájdalmas, mint a futás. Közben pedig reménykedhetek, hogy köröm nélkül ugyan, de futóképes leszek...
