Utolsó versenyem tavaly december elején volt, egy laza jótékonysági félmaraton, mire bemelegedne az ember, már vége is van. Októberben volt egy 24 órás versenyem Balatonfüreden, nem sikerült valami fényesen, ha jól emlékszem, 92 km-t teljesítettem.
Akkor még nem sejtette senki, hogy jó darabig nem lesz lehetőségem a javításra, sem nekem, sem másoknak. Elmaradt a hagyományos áprilisi sárvári 24 órás, el az UB, semmi, még egy aprócska verseny sem volt az idén. Szerettem volna végre egy hosszú, nyugodt alapozást, de erre azért nem számítottam.
Egy idő után azt vettem észre, ideje lenne beiktatni némi gyorsító edzést, valamennyi dombozást, meg egy-két extrém hosszú hétvégi futást, mert kezdek azon gondolkodni, hogy az út túloldalára is születni kell. Ez a gondolat valamikor májusban fészkelte be magát az agyamba, elég sokáig tartott tehát, mire észrevettem, hogy gond van. Beiktattam hát heti egy sprintelgetést + egy rámpafutást a kikötőben. Egyből ki is derült, hogy a gyors izomrostjaim bizony eléggé gyengék. Még izomlázam is volt egyszer-kétszer, pedig azt hittem, nekem már soha nem lesz efféle élményem. A leghosszabb futások után sem szokott lenni, inkább csak a teljes kimerültség, napokig tartó kielégíthetetlen éhség, szomjúság, némi lehangoltság, efféle nyalánkságok.
De nem akarok panaszkodni, nyakamon a szezonkezdet: 25-én reggel hatkor rajtol a hatodik DUMA! Hacsak. Hacsak közbe nem szól a vírus. Arról szólnak a hírek, hogy tombol a szomszédos országokban, csak mi győztük le. Vagy nem... Bármelyik nap vissza állíthatja dicső kormányunk a márciusban megismert korlátozásokat.
Ha így történne, lennénk páran, akik összezuhannánk. Futni szabad, futunk is mi ultrák, amikor csak tudunk, csak hát versenyek, találkozók nélkül egyre gyengül a motiváció, egyre jobban elfásulunk, befordulunk.
Említettem feljebb, hogy gyorsítgatok, dombozok, ahogy erőm engedi. Volt három szabad napom három hete, akkor vesztemre kipróbáltam, tudok-e három hosszút futni. A pénteki, első elég jól sikerült. Másnap szombaton faragtam ugyanott 11 percet. Boldog voltam nagyon, lássuk hát a vasárnapot. Hát a vasárnap borzalmas lett. Rengeteget kellett gyalogolnom, végig kimerültnek éreztem magam, sokkal rosszabb lett a vége még a péntekinél is.
Hogy legyen min aggódnom, két hétbe tellett, mire rendbe jöttem. Tompa voltam, magas volt a pulzusom, a legrövidebb, 7 km-es futásokba is bele kellett gyalogolnom, húzódott minden izmom. Fogalmam nincs, mi lehetett a probléma, háromszor 27 km-t nyomtalanul kellett volna abszolválnom... Na mindegy, azóta nem futok hosszút, max. 12-13 km-eket, gyűjtöm az erőt, a hátralévő időben csodákat már nem tudok tenni.
Sprintelgetek, dombozgatok, egy kicsit bizonyosan tudok még erősíteni a gyors rostokon. Jól jöhetnek még a Desedán, ha a lassú rostoknak kell majd egy kis támogatás a verseny vége felé. Beütött végre az igazi kánikula is, egyből rájöttem, hogy ezt is szokni kell. Nem volt még az idén olyan magas pulzusom, mint az első igazán forró napon, júniusban. Az alkalmazkodás jobban ment, mint gondoltam, másnap, harmadnap egyre alacsonyabb lett. 25-éig simán hozzászokhatok még, szaporodhat a plazmám...
