Ezúttal kivételesen nem májusban, hanem október elsején rajtolt el az Ultrabalaton mezőnye, az ismert okok miatt. Én mondjuk az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy meg lesz tartva a verseny az idén, de szerencsére feleslegesen aggódtam. Számításaim szerint 183-an rajtoltunk el Balatonfüredről, 92-en értek célba, 91-en kényszerültek feladni a versenyt. Eredetileg talán 295-en neveztek a versenyre, nyilván sokan féltek eljönni egy ilyen tömegrendezvényre, elfogyhatott az éves szabadsága is sokunknak a tavaszi otthon-veszteglés alatt, nyilván volt olyan is, aki kikészült az idei bizonytalanságokkal terhelt évtől, és úgy érezte, nem bírná teljesíteni ezt a kihívást.
Konkrét kilométercél nélkül indultam az Ultrabalatonon, tisztában vagyok vele, hogy a felkészülésem nem teszi lehetővé a holtbiztos célba érést. Heti minimum 100 km-t kell ahhoz futni, hogy egyáltalán esélyem legyen célba érni, de mivel a remény hal meg utoljára, bíztam benne, hogy nem kell majd utólag szégyenkeznem a megtett kilométerek miatt.
Idén mindenféle okok miatt nem a megszokott útvonalat futottuk, közelebb maradtunk a parthoz, és legalábbis eleinte, elmaradtak a hosszú, meredek emelkedők. Ezt nem bántam egyáltalán, nem szereti szerintem senki a felfelé kaptatást. Jól is ment itt még a futás, ha jól emlékszem, meg is lett az első maraton 5 órán belül.
Volt idő, amikor maratoni futóversenyen teljesen széthajtottam magam, és 4 óra 47 perc alatt értem célba. Idén három hosszútávú versenyen is 5 órán belül tejesítettem az első maratont, mindenféle fáradtság érzete nélkül.
Itt a Varga Pincészetnél még minden nagyon király volt...
Az első kellemetlen meglepetés Badacsonytördemic után ért: nem a megszokott kerékpárúton mentünk tovább, hanem balra, Szigliget felé a főúton. Mint kiderült, ez a szakasz végig emelkedik, kb. 10 %-osan, több mint 3 km hosszan. Na, ez a szakasz nagyon durva volt. Természetesen végig gyalogoltam, eszembe nem jutott futni, nem is tudtam volna...
Nagyon kikészültem még a gyaloglástól is ezen a meredek emelkedőn. Ezután igazából már nem is tudtam a korábbi tempóban, a korábbi jó érzéssel futni. Kénytelen voltam a futást egyre gyakrabban gyaloglással váltogatni.
Keszthelyen kaptunk vacsorát, megittam egy pohár zöldség levest, átöltöztem a közelgő éjszakához, nyújtottam egy kicsit, és mentünk tovább. Balatonmáriafürdőig még váltogattam a futást a gyaloglással, a 103,3 km-es jelzésig. Ezután már csak gyalogolni tudtam. Még ettől is egyre jobban fáradtam, egy idő után a jobb lábfejem is megfájdult. Balatonlelle-keletnél döntöttem úgy, hogy ennyi volt, már járni is alig tudtam. Szerencsére hamar jött a beszedőkocsi, nem fagytam meg a várakozásban. Ez a pont 133,4 km-nél van.
Nem vagyok elégedetlen, ezúttal ennyi volt bennem, volt már jobb eredményem is, meg rosszabb is ezen a versenyen. Nagy nevek is feladták ezt a versenyt, volt, ki nálam hamarabb, volt, ki később.
Ezúttal sem foglalkoztam különösebben azzal, hogy mit egyek verseny közben, meggyőződésem, hogy nem ez a döntő tényező abban, meddig jutok az adott versenyen. A verseny elején felváltva fogyasztom a nálam lévő müzliszeleteket és a frissítőasztalokról azt, ami megtetszik, és úgy gondolom, le tudom nyelni. Ahogy haladok előre, szárad ki a szám, úgy váltok zselére, az asztalokról pedig ezúttal a barackbefőtt volt az, ami bejött. Lényeg az, hogy ne fájjon a hasam az ürességtől, bevigyek valami minimális szénhidrátot, és kész. Nagyobbrészt úgy is zsírégetésből él ilyenkor az ultrafutó.
Biztonsággal megállapíthatom, hogy a felkészülésem az idei versenyre nem volt megfelelő, kevés volt a heti kilométer-átlag. A júliusi Desedaultra volt az idei első hosszútávú verseny, nagyon nehéz volt odáig folyamatosan motiválni magamat, nyilván persze másoknak sem volt könnyű ez az időszak. A Desedaultra után már nem is tértem magamhoz igazán, egyszer sem bírtam hozni a megszokott heti kilométereket. Nem hagytam ki napokat, egyszerűen csak rövidebbre vettem a napi távokat: kevesebb esett jól, kevesebbet is bírtam, mint általában.
A koronavírus világított rá, hogy bizony a folyamatos versenyzésre szükség van, hogy jó fizikai és mentális állapotban tudjuk tartani magunkat. Nem az ultraversenyekre gondolok most, hanem az itt-ott közbeszúrt kisebb félmaratonokra és maratonokra, amiket versenytempóban futunk meg. Ezeket nem helyettesíti semmilyen hétvégi hosszú futás, én pedig nem tudom rávenni magam, hogy egyedül toljam a versenytempót.
Most ott tartok, hogy végig kell gondolnom, mit is szeretnék a jövőben elérni, mit tudok beletenni, hogy kivenni is tudjak valamit... Nevezzek-e a jövő évi UB-re, vagy maradjak a körözős versenyeknél? Unalmasabbak ugyan, mint a Balaton-kör, de van idő megállni, pihengetni, nem esem ki a szintidőből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése