2017. április 25., kedd

Sárvár, 2017

  Véget ért hát a hosszú, verseny nélküli téli futások időszaka. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen ultrafutó, aki alig várja a versenyszezon kezdetét. Szerencsésebb sorstársaim, akik részt vehetnek az Optivita kupa versenysorozatában (az ország másik végében élnek), már túl vannak 50 és 100 km-eken.
  Számomra az év első komoly versenye a sárvári 6/12/24. Ebből a választékból is természetesen a 24. Az első két indulásom elsősorban csak tapasztalatszerzésnek volt jó, bár vannak akik szerint a 97 és 93 km nem is olyan rossz. Tényleg nem, kár hogy mindkettőt 12 óra alatt szenvedtem végig, nem tudtam 24 órán keresztül futni. Első versenyemen megtapasztalhattam, mekkora úr a hasmenés, második alkalommal a rendkívüli időjárás tett keresztbe. Pluszban azóta is gyakorolhatom a türelem nemes erényét: várom, hogy végre kinőjenek a körmeim. De hát nem tudnak szegények két verseny között magukhoz térni.
  Az időjárás idén sem volt nagyon kegyes hozzánk, havazott a hét folyamán, több napon keresztül, rendesen le is hűlt a levegő. Nem sok jóval biztatott az sem, hogy az odaúton végtelen hómezőket csodálhattam a virágzó fák alatt :). Sárváron szerencsére száraz volt az idő is, az aszfalt is, a szél pedig alig lengedezett.
  Úgy döntöttem, nem az új álomcipőmben (Saucony Zealot) futok, a legutóbbi algyői félmaratonon úgy megnyomta a két nagyujjam körmeit, hogy hetekig sajogtak. Nem mertem megkockáztatni egy hosszabb időtartamú futást bennük. Magammal hoztam a jó öreg Saucony Mayhem 2-t, tartaléknak a Nike Pegazus 32-t. Nem sokkal a 10 órai rajt előtt eléggé hűvös, de legalább napos, szélcsendes idő volt. Nem öltöztem túl magam: egy vékony kapri, felül egy síaláöltözet és egy neonzöld technikai póló, némi vazelinnel bélelve. Úgy láttam, az indulók többsége is hasonló döntést hozott. A gyorsabbak inkább nyáriasan, a  néhány óvatosabb sporttárs inkább téliesen állt a rajthoz.
  10 órakor el is rajtoltunk, mondhatni észrevétlenül, nem igazán hallottam visszaszámlálást, vagy bármi egyebet. Óvatosan kezdtem, az első tíz kilométert bemelegítésnek szánva, kb. 6-os kilométerekkel. Valószínűleg a menők is valahogy így dönthettek, az első öt körben nem körözött le sem a Maráz Zsuzsi, sem a Lubics Szilvi. Ami még érdekesebb, hogy nem láttam a Csécsei Zolit sem. Később persze annál többször.
  Jólesett a futás, a megszokottól eltérően rögtön ráéreztem a ritmusra, gondolom azért, mert nem egyedül futottam, ezúttal erős volt a motivációm. Egy idő után feltűnt, hogy nem rosszabb a tempóm, mint az októberi hat órás versenyen volt, Azt a versenyt erős tempójúnak éreztem, annak is szántam, hiszen csak egy hat órás "versenyke" volt, jó erős edzés társakkal, profi frissítéssel... 52 km sikerült akkor, az utolsó két órában mentálisan nagyon szenvedtem. Itt Sárváron 54 km-t futottam 6 óra alatt, többet tehát, és egyáltalán nem éreztem ekkor még fáradtnak magam.
  A rendezők rendesen elláttak bennünket, nagyon jó volt a frissítés, kaptunk zöldséglevest, virslit, gulyáslevest, túrós tésztát. Engem lepett meg a legjobban, hogy könnyedén tudtam enni, azonnal tudtam folytatni a futást, nem láttam viszont semmit. Feltűnő volt viszont, hogy milyen sokan hánytak... Bár persze lehet, hogy ez így volt mindig, csak én nem vettem észre semmit a saját gondjaim miatt...
  Közben elértem a 80. kilométert, kezdett sötétedni. Itt már nagyon bíztam benne, sikerülni fog túlszárnyalni az előző évek eredményeit. Alapvetően jól éreztem magam, volt egy kb. három kilométeres szakasz a 70. körül, amikor nem kaptam levegőt, néhány körön fájt a bal oldalon az egyik bordaközi izom, egy kicsit már éreztem a lábfejeim létezését, de ez volt minden. Elértem 10-re a 90-et is, közel volt már a tavalyi 93, tehát törvényszerűen kezdtem rosszabbul érezni magam: véleményem szerint részben ugye mentális okok miatt.
  Meglett a 97 is, a tavalyelőtti eredmény. Ekkor egyre jobban kezdett sajogni mindkét lábfejem, áttértem a váltott séta-futásra. Ez ment is 100-ig, ekkor már nem tudtam visszaváltani futásra a fájó lábfejek miatt. "Életem döntőjében" talán erőszakot tudnék tenni magamon, itt azonban nem mertem: úgy döntöttem, sétálok, amíg bírom. Jól fel voltam öltözve, nem is volt olyan hideg, mint ahogy vártam, szinte jólesett gyalogolni. Ennek ellenére 103-nál mégis úgy döntöttem, kiállok. Ekkor már féltem nagyon, mi lesz a lábfejeimmel, ha tovább erőlködöm: lehet csonthártyagyulladás, vagy akár egy apró törés, volt már rá példa.
  Majdnem éjfél volt ekkor, tehát 14 órát futottam megállás nélkül, 14 óra alatt 103 km-t. Volt olyan sporttársam is, mint utólag kiderült, aki végig a pályán volt, és 110 km-t teljesített. Nyilván megállt néha hosszabban is pihenni. Nekem ez sajnos nem megy, ha tovább állok a feltétlenül szükséges néhány percnél, akkor már nem tudok újra elindulni. Nem megy sem fizikailag, sem mentálisan. Hosszabb gyaloglásról sem tudtam még soha visszaváltani, 2-300 méternél többet nem sétálhatok egyszerre, nem megy utána a futás.
  Érzek fejlődést az elmúlt évek alatt, nemcsak a megtett táv tekintetében. Az idén gyakorlatilag nem fáradtam el, a lábfejeim miatt kényszerültem feladni, még vasárnap és hétfőn is fájtak nagyon, nem igazán élveztem a teniszlabdás masszázst sem. Légzési gondom is csak egyszer volt a verseny folyamán, bár ez sokat nem jelent, ha a Balaton-felvidékre gondolok... Nem voltak gyomorproblémák, idén nem fájt sem a térdem, sem a csípőm, ellentétben a tavalyi évvel.
  Most úgy érzem, jövőre megint sikerül majd hozzátenni az előző évi távhoz. Már persze, ha végre kinőnének a körmeim. Most hatot fájlalok nagyon, egy nagyon csúnyán le is szakadt. Sajnos úgy néz ki, kerékpárral kell az Ultrabalatonra készülnöm, kevésbé fájdalmas, mint a futás. Közben pedig reménykedhetek, hogy köröm nélkül ugyan, de futóképes leszek...

2016. december 22., csütörtök

Futás éjjel

Ilyenkor, télen gyakorlatilag elkerülhetetlen időnként sötétben futni. Több szempontból veszélyes tevékenység: látni és látszani kell. Sokan vannak futók, akik ilyenkor is sötét, akár fekete ruhában, kivilágítatlanul futnak. Nehéz ezt másnak, mint öngyilkos tempónak nevezni...

Ha esélyes, hogy futás közben rám sötétedik, mindig viszek magammal fejlámpát és piros villogót. Nem nagy súly, viselése biztonságot ad, hiszen látnak az autósok. Nem utolsó szempont az sem, hogy látom az úttest egyenetlenségeit, a kátyúkat, buckákat. Néha még így is előfordul, hogy elakad a lábam, és elesek, eddig még mindig megúsztam apróbb sérülésekkel.

Érdekes de az éjszakai futás még a futótechnika javítására is felhasználható. Megfigyelhető, hogy futás közben a lámpa fénye jobbra-balra kileng. Ha próbaképpen megállítom a karmunkát, egészen szélsőségesen kalimpál a fejlámpa fénye. A kilengés csökkenthető, illetve akár meg is szüntethető a megfelelő karmunkával, a helyes kartempó jól gyakorolható, az eredmény azonnal látható. Természetesen csak ismerős, hibátlanul sík aszfalton ajánlom, hiszen ilyenkor kevésbé tudunk arra figyelni, hová tesszük a lábunkat. Minél kevésbé dől jobbra-balra a felsőtestünk, annál kisebb energia befektetésével tudunk előre haladni, magyarul a karmunkával tudjuk kiegyensúlyozni a felsőtestünket. Mindig a futás tempójához igazodva természetesen.

A mai futásom jóval lassúbbra sikerült, mint amihez mostanában szokva vagyok. Munka után, fáradtan mindig lassúbb edzést szoktam tartani, plusz a sötétség miatti óvatosság. Ludas lehet valamilyen szinten a ma használt Puma is. Úgy veszem észre mostanában, hogy ebben futva szinte mindig sajog a lábfejem és a sípcsonti izmom. Valószínűleg megérett már a cserére. Meg sem látszik rajta az eddigi használat, a talpa alig észrevehetően kopott, a felsőrész tökéletesen újnak látszik. Nagyon vigyázok a cipőimre. Erős a gyanúm, hogy a talpa már nagyon összetömörödött, megkeményedett, pedig nincs még benne ezer kilométer sem...

A mai futás adatai egyébként: 12,41 km, 7'06"-os kilométerek, a futás ideje 1:28:17, kb 900 kalória... A kilométerek idejei megközelítőleg egyformák, az utolsó kettő még gyorsabb is, mint az első kettő. Ebből is látszik, hogy tényleg kényelmes tempóban nyomtam le a mai adagot.



Az egyenletes zöld szín az állandó tempó jelzője, a piros foltok a "technikai" megállásokat jelzik...

2016. november 28., hétfő

Iramjáték hatásai

Szokásom erőállapottól és hangulattól függően iramjátékot, vagyis fartleket futni. Eredetileg Svédországból származik a fartlek, eredendő célja a hosszú téli alapozási időszak után a formába hozás, futósebesség növelése. Tetszőleges számú, hosszúságú, viszonylag gyors szakaszok beiktatása kényelmes futószakaszok közé. Javítja a mozgáskoordinációt, az "utazósebességet", emelkedőn felfelé végezve erősíti a hajrázóképességet, a kitartást.
Legutóbb november 23-án futottam fartleket, nem túl hosszan, mintegy 11 km-es futás keretében. Lakott területen nem szoktam "bohóckodni", onnan kiérve szokásom kezdeni a gyorsító szakaszokat. A képen jól megfigyelhető piros szakaszok egészen lassú futások, vagy megállások jelzései, a fakóbb, vagy élénkebb zöld szakaszok gyorsabb futást jeleznek. A Nike+ honlapján az egérkurzort az útvonalon mozgatva folyamatosan leolvashatjuk az aktuális sebességet 10 m-es bontásokban, egyidejűleg szemlélhető a tengerszint feletti magasság változása.


A véletlen úgy hozta, hogy másnap egészen jól éreztem magam, ezért aztán egy lendületes, egyenletes iramú "örömfutást" végeztem, hasonló távon, mint előző nap. Kíváncsi voltam, milyen átlagsebesség jön ki a végén...
Nos: a 23-i fartlek átlagsebessége 6'04"/km, a másnapi könnyed futásé pedig 6'28"/km. Őszintén szólva jobb eredményre számítottam, miközben futottam, de hát az óra nemigen tud hazudni. Két és fél éves távlatban amúgy 6'39" az átlagtempóm, ebben benne van minden futásom, a leghosszabbak is, amíg csak le nem merült az akkumulátor. Induláskor, 2014 októberében még majdnem hét perc volt egy átlagos kilométer.
Látható tehát némi fejlődés, szerintem ugyan nem túl sok. Hosszútávú hat perces kilométerekkel maximálisan elégedett lennék.


2016. november 19., szombat

Szombati "hosszú" futás

Azért az idézőjel a címben, mert 23 km semmiképpen sem nevezhető hosszú futásnak, a definíció szerint a hosszú futás minimum 3-5 órás könnyű tempójú mozgás. Célja a szervezet hozzászoktatása a hosszú, folyamatos megterhelésekhez. Úgy mentálisan, mint hormonálisan, a szív és az izomzat erősítése, a hajszálerezettség javítása, a zsírégetés hatékonyságának javítása, frissítési technikák gyakorlása, stb. Úgy éreztem, ennyi ma elég volt számomra, még csak a téli alapozás elejénél tartok, nem érzem tökéletes erőállapotban magam.







Megpróbáltam beilleszteni három képet, amit a mai futásom Nike+ naplójából mentettem le. A legalapvetőbb adatai a mai mozgásnak, pusztán az érdekesség kedvéért. Ennél sokkal többet tud a webhely, még egy ilyen egyszerű sportóra használatával is, mint a Nike+ GPS órája.

2016. november 18., péntek

Spartathlon 2016 - Dr. Szabó Zoltánnal

Feltétlenül érdemes megnézni a filmet, profi munka! Motivációs videónak tudom ajánlani bárkinek, szerintem ezzel a céllal is készült. Ha Dr. Szabó Zoltán meg tudta tenni ezt a 246 km-t, a megfelelő felkészüléssel, akkor bárki képes rá...
Nem fiatal már, egész életében dohányzott... 246 km egy nem sportoló átlagember számára mission impossible, ez teljesen egyértelmű. Nagyon igaz viszont a mondás, hogy az első lépés a legnehezebb. Annak eldöntése, hogy nekem futni kell, elindulni az első kocogásra, rájönni, hogy a legfontosabb az út, nem a cél... Maga az út a cél...
Kell a motiváció, anélkül lehetetlen. Ezt a videót feltétlenül meg kell nézni időnként!

2016. november 9., szerda

Alapozás terveim

Az október 29-i hat órás verseny után, jelenlegi elképzeléseim szerint, nem lesz versenyem a jövő évi, sárvári 24 órás versenyig. Itt az idő, hogy az elmúlt időszak tapasztalatait elemezve elkezdjem a felkészülést. Nem a sárvári futás a fő esemény, de jó erőfelmérő a jövő évi Ultrabalaton előtt.

Az idei tókerülés nem igazán sikerült, a vártnál jóval kevésbé bírtam a Balaton-felvidék domborzatát, Köveskálnál fel is kellett hogy adjam. Egyszerűen nem kaptam levegőt, ha gyaloglásról futásra akartam váltani, még lejtőn sem. Pedig egyébként nem éreztem fáradtnak a lábaimat, lett volna még erőm a folytatáshoz. Nem vagyok benne biztos, hogy rájöttem már azóta, mi volt a gond. Tippem éppenséggel van: kevés hétvégi hosszú futásom volt, jobban hozzá kell még szokjak a hosszú megterhelésekhez, emelnem szükséges az átlagtempómat is. A futósebesség emelésének módja, ismereteim szerint gyorsítóedzések beiktatása a heti edzésrendbe. Erőállapotom ismeretében úgy gondolom, ebből nekem heti egy alkalom elég is lesz. Vigyáznom kell a túlterhelés elkerülésére, egy rendes fartleket ki is kell ám pihenni a másnapi edzésig, különben kész a sérülés, lásd az augusztusi affért...

Az alapozás kezdetén, úgy gondolom, nem fogom erőltetni a korábbi, heti 5-6 futást, nem vagyok még erre felkészülve, ennyit nem tudok kipihenni. Teljesen az érzéseimre kell hagyatkoznom: ha jól érzem magam, futok egymást követő napokon, ha gond van, kihagyok egy-két napot. A hangsúlyt inkább a hét végi, hosszabb megterhelésre helyezném. Vannak vélemények, hogy ez talán még fontosabb, mint a mindennapi kocogás. Ahány futót ismerek, gyakorlatilag annyiféle felkészülési stratégiáról tudok. Lőw András pl. évtizedek rutinjával a lábában, talán kétezer kilométert fut évente. Ezzel szemben Lubics Szilvia inkább nyolc(!) ezret. Vannak sokan, akik triatlonoznak, nyilván ők sem futnak állandóan, készülnek a többi versenyszámukra is. Hallottam olyan szegedi futóról is, aki hét közben nem ér rá futni, de szombat-vasárnap teljesít 8-12 órát. Tényleg nem vagyunk egyformák... :D

2016. november 2., szerda

URH 6 órás futás - 2016

Október utolsó szombatján, 29-én rendezte a szegedi URH SE második 6 órás állóképességi versenyét. Az elsőn nem indultam, valahogy elkerülte a figyelmemet. A másodikat viszont nem hagytam ki. Úgy gondoltam, tökéletes alkalom felmérni, kijöttem-e már a sérülésből, amit augusztus folyamán szedtem össze.


Lassan három hónapja már, hogy nem futok a korábbi tempóban, a megszokott mennyiségben. Csak minden másnap indulok neki, max. 6-8 km-t teljesítek, felváltva gyalogolok és futok. 23-án próbálkoztam egy viszonylag hosszabb távval, 16 km-ig jutottam. Nem erőltettem tovább, nem esett igazán jól a futás, féltem is egy újabb túlerőltetéstől...
Elérkezett a verseny reggele, ködösen, hűvösen indult, de legalább nem esett. Fél kilenc körül értem a Ligetbe, a verseny színhelyére. A Liget tengelyében fogunk futni, 1 km-es köröket, meredek fordítókkal. Nem a legideálisabb pálya, de hát ebben a városban nem nagyon van verseny rendezésére alkalmas terep. Talán majd az új rekortán pályán, jövőre ígéri az önkormányzat... Viszonylag sok az induló, ötvenegyen vagyunk. Itt van Sípos Csaby is, akinek jellegzetessége, hogy megy mint az őrült, amíg bírja, miközben felváltva ordít és énekel. Meg lehet szokni, csak először meglepő. :D Az a megfigyelésem, hogy ezúttal sokan vannak, akik még nem találkoztak éneklő gepárddal...


Előzetesen 42 km-t vállaltam, de titokban abban bízom, meg lesz az 50 km is. Ha sikerülne végig pályán maradni, akkor van esélyem jó távot megtenni, és megnyugodhatok, sikerült felépülnöm.
Elég jó az indulás, az első két órában meg van az átlag tízes tempó, így társaságban  könnyebb lendületesen szaladni, mint egyedül a Tisza-parton. Két óra 15 perc körül van meg a félmaraton, volt már sokkal jobb időm is, de most még hátra van majd négy óra, be kell osztanom az erőt. Négy óra negyven perc alatt abszolválom a maratont. Nem fáj semmim, nem is vagyok nagyon fáradt, nem fázom, tehát most már kezdek bízni az ötvenben.
Öt és fél óránál érem el az ötvenet. Ekkor már eléggé fáradtnak érzem magam, és még mindig van hátra fél óra... Nem annyira fizikailag érzem magam fáradtnak, mint inkább mentálisan. Erre mondjuk számítottam is. Jellemző rám, hogy a vállalt távolság vagy az előre kijelölt idő vége felé egyszer csak mindenem elkezd fájni, nem telik az idő. Ezúttal 48 km-nél kapott el a világvége-érzés. Az ötven kilométert, ill. az öt óra harminc percet elérve jelentősen javult az állapotom, innen minden megtett méter bónusz. Talán egy kicsit még gyorsítani is tudtam, maradt még bennem tartalék. Mindez persze csak érzés, az órám a 34. km-nél behalt, nem bírta tovább az aksi.



A vége 52 lett, elégedett vagyok magammal. Tulajdonképpen ez az első versenyem, amikor nem jött közbe semmi, nem sérültem meg, végig a pályán maradtam, elértem, sőt egy kicsit túl is szárnyaltam az előzetesen kitűzött célt. És végül, de nem utolsó sorban, sikerült kilábalnom a sérülésből. Nem tudom még azt a tempót, nem is merem, amit korábban, de a jövő évi sárvári versenyig még hosszú az idő, még fejlődhetek.