És elérkezett a várva várt, nagy nap: 2016. augusztus 13. A második Deseda ultramaraton napja. Indultam én már az elsőn is, iszonyú kánikulában. Addig a napig azt hittem, szeretek melegben futni. Ami azt illeti, még mindig szeretek melegben futni, de mint kiderült, nem tudok. Összeszedtem egy klasszikus napszúrást, fel kellett adnom 56 km-nél...
Na de majd az idén! Hűvösebb van egy kicsit, mint tavaly volt, plusz egy év van a lábaimban, némi tapasztalat meg fejben. Az előjelek persze most sem túl biztatóak, a két hete beszerzett sérülés nem igazán gyógyul. Még mindig érzékeny a bal csípőm, zsibbadt a térdem, a futás ritmusát sem találom azóta... Talán háromszor ha futottam az elmúlt két hétben, viszont keményen bicikliztem mindennap. Érdekes módon tekerés közben semmi bajom, legalább az erőnlétem nem romlik.
Komolyan bízom benne, hogy az önfeledt futás közben majd ellazulnak a görcsölő csípőizmok, és sikerül egy jót futnom. Abban persze egy percig sem bízok, hogy sikerül a 256 km. Ahhoz azért még kevés vagyok, teljesen egészségesen is. De talán több lesz a tavalyi 56 kilométernél...
Rendben elindul a verseny reggel hatkor. Az indulók száma kb. kétszer annyi, mint az első DUMA-n, azt hiszem 39-en vagyunk, ha mindenki eljött. Tavaly mindössze egy versenyző tudott végig menni, Csécsei Zoli lett a bajnok, mindenki más hamarabb adta fel. Látszólag nehezebb a Deseda Ultra, mint a Spartathlon :) Mentálisan mindenképpen, hiszen körverseny. Jó nagy, 14 km-es körökkel!
A bal lábamat enyhén húzva kezdek, szerintem nem vészes a dolog, még mindig bízom az ellazulásban. A második kör végéig úgy tűnik, igazam lesz, egyre jobban esik a futás, bár a tempóm elég lassú. Kívülről nézve nem igazán lehetek fess, a főrendező-szpíker Péter Attila rá is kérdez, hogy biztosan jól vagyok-e, elég furcsa a járásom szerinte. Mondom neki, semmi baj, csak leülök egy kicsit.
Néhány perc nézelődés után felkelek, folytatom a körözést. Már az első lépéseknél érzem, még sincs minden rendben, nehezemre esik a repülőfázis kivitelezése. A 14 km-es kör vége felé egyre többször kell sétálnom, a központba érve már tudom, ennek a versenynek is vége. Ekkor még úgy hiszem, hogy gyalogolva a pályán maradhatok. Az idő nagyon kellemes, mi bajom történhet, ha néha le kell állnom? Garantáltan nem fogok megfázni!
A központba érve megebédeltem, gyalogolva nem gond a teli gyomor. Mintegy fél órai heverészés után nekiszántam magam az indulásnak. Nem volt valami nagy élmény, mondhatom. Egy idő után már nem csak a derekam fájt nagyon, de a forgóm, a combom és a térdszalagjaim is kellemetlenül sajogtak. A kör így mintegy három és fél órámba tellett, és nem úgy nézett ki, hogy valaha is begyorsulok. Megint csak 56 km sikerült...
Október 18-án írom ezt a bejegyzést, állapotom még mindig nem a régi, sikerült alaposan túlterhelnem a derekam és a bal lábam izmait, az inakat és kötőszöveteket. Futni már tudok, csak sajnos lassabban és kevesebbet, mint korábban. Félek nagyon, hogy elkapkodom a visszatérést a rendes edzésmennyiséghez...
És már itt is a nyakamon a következő felmérés: 6 órás URH futás az újszegedi ligetben október 29-én. Bűn lenne kihagyni egy hazai versenyt, pláne hogy már be is fizettem...
Utóirat: az idei versenyt is Csécsei Zoli nyerte, jobb idővel, mint a tavalyit. Öten tudták befejezni a versenyt, első nőként Kádár Kitti is célba ért. Még mindig sokkal rosszabb a célba érési arány, mint a Spartathlonon! Még megérhetjük, hogy a DUMA lesz az új kultikus verseny, ahol célba érni is kivételes hőstettnek számít... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése