Futás!

Szép lassan, szinte észrevétlenül átalakította az életemet a rendszeres futás. Ha csak tehetem, futok minden nap, hétfőtől péntekig (nem mindig sikerül persze). Szombaton bevásárolok, elolvasom a heti sajtót, lecsúszik egy-két sör, és végre van időm aludni egyet! Hét közben sajnos, Makóra ingázva, napi öt óránál több nemigen jut alvásra... Vasárnap a "hosszú" futások ideje. Az idézőjel indokolt: számomra egy három órás futás hosszúnak számít, egyedül, mentálisan különösen. Holott egy ultrafutó számára itt kezdődik a hosszú futás. Legalábbis a szakirodalom szerint. A hosszú futás fő célja: a szervezet alkalmazkodása a nagy távolságok megtételéhez. Fejleszti a zsírégetés hatékonyságát, javul az izmok hajszálerezettsége, gyakorolhatjuk a frissítést, személyre szabva azt. Kényelmes tempóban végezzük ezeket a futásokat, lassan lélegezve, viszonylag alacsony pulzusszámmal, nem az erőnlét javítása az elsődleges cél.

2014 októberében elérkezettnek láttam az időt, hogy felmérjem a maratoni teljesítőképességemet: 12-én lefutom a maratoni távot. Sportórám ekkor még nem volt, kiszámoltam, hány kört kell futnom a vadaspark körül, majd mérem az időt. Autóm sem volt még ekkor, vittem magammal némi pénzt, ha kell, majd veszek frissítést a MOL kúton vagy a Sparban, a pálya vonalán.

Valamikor délelőtt nyolc körül nekivágtam. Nagyon jólesett a futás, legalábbis eleinte. 30 km-ig nem volt semmi gond, nagyon jól éreztem a tempót, szépen gyarapodtak a körök. A harmincadik kilométer után sem volt tulajdonképpen nagy gond, nem fájt semmi, csak a fáradtságot kezdtem érezni egyre jobban. Ahogy egyre közelebb kerültem a 42 kilométerhez, egyre távolabbinak éreztem a célt, egyre csak lassultam, még 4 kör, még 3, még 2 és még egy. Végre! Megvan! 5 óra 13 perc alatt sikerült legyűrni a távot. Nem világcsúcs, de számomra mindennél többet jelent a mitikus távolság legyőzése.

Azt hiszem ekkor kezdtem megérezni, mi is az a mentális felkészültség. Ez volt az első, viszonylag hosszabb teljesítésem, amikor előre eldöntöttem, mennyit fogok futni. Ahogy közeledett a cél, úgy vált számomra egyre nehezebbé a "pályán maradás". Később, még hosszabb távokon ugyanez a jelenség: ha eldöntöttem, hogy 50 km-t futok, a gyötrődés csak 45 km fölött kezdődött. Talán ezt jelenti a megfogalmazás: mentálisan átfogni a távolságot. Ebben még erősödnöm kell... Persze fizikailag sem lehettem túl épületes látvány, legalábbis az út szélén álldogáló lányok szerint... :)