165 - 151 - 143 - 141.
10,6 - 10,1 - 9,6 - 9,9.
A felső számsor az utolsó négy futás átlagpulzusa. Az alsó az átlagsebességek adatsora. Nem tökéletesen összehasonlíthatóak az eredmények, az első két futást ugyanis hajnalban, vastagon felöltözve, az utóbbi kettőt a déli órákban, szép időben végeztem. A hajnali futásokról megállapítható, mennyire nem mindegy, hogy öltözök fel, a magas pulzusszámokat indokolhatja a túlöltözöttség. A viszonylag jó tempó oka a négy napos kihagyás a rossz idő és a kényszerszabadság miatti demotiváltság miatt... A két utóbbi futást viszonylag jó időben, lengébben öltözve végeztem. Jól látható, hogy viszonylag lassabban futottam, ráadásul önmagamhoz képest magas pulzussal, bár látható némi javulás.
Az akklimatizáció jelentőségéről van egy nagyon jó személyes példám. Az egyik sárvári 24 órás versenyről van szó. Ezt a versenyt mindig április utolsó hétvégéjén rendezik, amennyiben nem akkor van húsvét. Abban az évben nagyon nehezen tavaszodott, március-április folyamán nem is igen sikerült 15 °C-ban vagy annál melegebb időben futnom. A nagy nap előtti csütörtök-pénteken hirtelen melegedni kezdett, délben volt már 20 °C is. Ez történt szombaton is, ragyogó napsütésben indult a verseny 10 órakor. Jó tempóban kezdtem, de ennek vége is lett 1 órán belül. Ettől kezdve olyan fáradtságot éreztem, amit még soha: többször is besötétedett, gyakran kellett gyalogolnom, a harmadik órától vizes konyharuhával a fejemen futottam, mint Arafat, tán még a szemem is szikrázott...
Pont 42 km sikerült 6 óra alatt. Egy ilyen versenyen 4,5 - 5 órás maratont futva még bemelegedni is alig szabad, nem hogy kikészülni... Nem volt több a déli órákban sem 22 °C-nál, nyáron ez kellemes hűvösnek számítana, itt viszont az akklimatizáció rövidsége miatt nem csak engem viselt meg, bár engem nagyon.
2020. március 29., vasárnap
2020. március 28., szombat
III. futás a vírus elől
Ma a szokásomtól eltérően nem hajnalban, hanem a déli órákban futottam. Kb. 10 órakor indultam, elég jó volt már az idő ahhoz, hogy felül elég legyen egy póló. Hosszabb futásra számítottam, ezért hátizsákba bújtam. Vittem egy liter vizet, négy müzliszeletet. Végül a víz el is fogyott, műzli elég volt egy szelet.
Szentmihály felé indultam, a falun átvágva, a Harcos utcán keresztül a régi ötösre fordultam, hogy elérjem a Maty-eret. Végig is futottam a Maty-ér mellett, de az 55-öshöz érve úgy döntöttem, rövidítek. Nem futottam tovább Dorozsma és az Auchan felé. Nem éreztem magam olyan fittnek, ahogy éreznem kellett volna, hiszen a futáson kívül most nem végzek semmilyen fizikai munkát. Erős a gyanúm, hogy meg kell kezdenem az akklimatizációt: ebben az évben nem futottam még ilyen jó időben, márpedig rohamosan melegszik az idő. Fájnak a lábkörmeim is, amit nem igazán értek, hiszen nem futottam mostanában hosszút, ami ezt indokolhatná.
A pulzusomon, visszanézve az értékeket, látszik is a hőség: ilyen lassan, ilyen rövid távon (20 km) sokkal alacsonyabb szokott lenni. Gondolkodnom kell, hogyan tovább: futok még néhány közepes (10-15 km) hosszúságú lassút, vagy holnap mindjárt egy 10 km körüli, gyorsítószakaszokkal spékelt edzés jön. Legkésőbb indulás után 2-3 km-rel már tudni fogom, melyik aktuális.
Szentmihály felé indultam, a falun átvágva, a Harcos utcán keresztül a régi ötösre fordultam, hogy elérjem a Maty-eret. Végig is futottam a Maty-ér mellett, de az 55-öshöz érve úgy döntöttem, rövidítek. Nem futottam tovább Dorozsma és az Auchan felé. Nem éreztem magam olyan fittnek, ahogy éreznem kellett volna, hiszen a futáson kívül most nem végzek semmilyen fizikai munkát. Erős a gyanúm, hogy meg kell kezdenem az akklimatizációt: ebben az évben nem futottam még ilyen jó időben, márpedig rohamosan melegszik az idő. Fájnak a lábkörmeim is, amit nem igazán értek, hiszen nem futottam mostanában hosszút, ami ezt indokolhatná.
A pulzusomon, visszanézve az értékeket, látszik is a hőség: ilyen lassan, ilyen rövid távon (20 km) sokkal alacsonyabb szokott lenni. Gondolkodnom kell, hogyan tovább: futok még néhány közepes (10-15 km) hosszúságú lassút, vagy holnap mindjárt egy 10 km körüli, gyorsítószakaszokkal spékelt edzés jön. Legkésőbb indulás után 2-3 km-rel már tudni fogom, melyik aktuális.
2020. március 27., péntek
II. futás a vírusok között
Teljesítettem a mai napra kitűzött adagot. Ugyanott, ugyanannyit futottam, mint tegnap. Kissé lassabbra sikerült a tegnapinál, de én menet közben nem szoktam nézni az órát, csak utólag elemzem az adatokat.
Ma is magas volt a pulzus, bár egy árnyalattal alacsonyabb a tegnapinál. Ugyanúgy hajnalban futottam, mint tegnap, ugyanúgy be is öltöztem. Alighanem ebben rejlik a magas pulzus oka: a felsőtest nem tudja a szükséges mértékben leadni a hőt, a szervezet erre a pulzus emelésével reagál, néha túl is kompenzál. Ezt orvostól hallottam, tehát lehet benne valami... Nem szeretek fázni, előfordul néha, hogy túlöltözködöm.
A tavalyi UB-t például 100 km-nél kellett feladnom. Az első órákban remekül ment a futás, aztán egyszer csak minden elromlott. Zihálni kezdtem, túlpörgött a pulzusom, folyamatosan váltogatnom kellett a futást a gyaloglással. Azonkívül, hogy a gyaloglás engem erőteljesen depresszál, este kilencre az időből is "kifutottam". Természetesen folytathattam volna, akkor is, ha kizárnak, meg jobban is voltam már az esti hűvösben, de nem volt már, ami hajtson. Itt is gyanakszom a kudarc egyik okaként az öltözködésre: szokásomtól eltérően magas nyakú biciklis felsőben futottam, hogy kevésbé dörzsöljön a hátizsák, ami persze még pluszban szigetel is.
Mire végeztem a mai futással, kiderült: kijárási korlátozásokat vezetnek be. Izgalmas volt kideríteni, hogy ez egészen pontosan mit is jelent rám nézve. Úgy tűnik, egyedül futni ezután is lehet... Tehát ugyanúgy, mint eddig.
Mai futásom
Ma is magas volt a pulzus, bár egy árnyalattal alacsonyabb a tegnapinál. Ugyanúgy hajnalban futottam, mint tegnap, ugyanúgy be is öltöztem. Alighanem ebben rejlik a magas pulzus oka: a felsőtest nem tudja a szükséges mértékben leadni a hőt, a szervezet erre a pulzus emelésével reagál, néha túl is kompenzál. Ezt orvostól hallottam, tehát lehet benne valami... Nem szeretek fázni, előfordul néha, hogy túlöltözködöm.
A tavalyi UB-t például 100 km-nél kellett feladnom. Az első órákban remekül ment a futás, aztán egyszer csak minden elromlott. Zihálni kezdtem, túlpörgött a pulzusom, folyamatosan váltogatnom kellett a futást a gyaloglással. Azonkívül, hogy a gyaloglás engem erőteljesen depresszál, este kilencre az időből is "kifutottam". Természetesen folytathattam volna, akkor is, ha kizárnak, meg jobban is voltam már az esti hűvösben, de nem volt már, ami hajtson. Itt is gyanakszom a kudarc egyik okaként az öltözködésre: szokásomtól eltérően magas nyakú biciklis felsőben futottam, hogy kevésbé dörzsöljön a hátizsák, ami persze még pluszban szigetel is.
Mire végeztem a mai futással, kiderült: kijárási korlátozásokat vezetnek be. Izgalmas volt kideríteni, hogy ez egészen pontosan mit is jelent rám nézve. Úgy tűnik, egyedül futni ezután is lehet... Tehát ugyanúgy, mint eddig.
Mai futásom
2020. március 26., csütörtök
I. futásom a koronavírus elől
Az ismert okok miatt 2020. március 23. óta szabadságon vagyok, ki tudja meddig. Először úgy képzeltem, hogy javamra fordítom ezt a képtelen helyzetet, és annyit fogok majd futni, mint még soha. Az időjárás másképp gondolta, 21-én szombaton még futottam egy jót, vasárnap pedig visszatért a tél. Versenyek híján amúgy is gyengül a motivációm, és mivel vagy a hó esik, vagy az eső, vagy olvad, csupa lucsok minden, négy napig a számítógép előtt vesztegeltem. Ma már nem bírtam tovább.
Felkeltem hát hajnali fél ötkor, nem szeretem kettévágni a napom a futás miatt, essünk túl rajta minél gyorsabban. Már egy napja nincs csapadék, úgyhogy száraz aszfalton indulhattam el. A négy nap kihagyásnak köszönhetően, önmagamhoz mérten, nagyon gyorsra sikeredett a mai kocogás: 10,6 km/h lett az átlagtempó, nagyon jól is éreztem magam, nem éreztem megerőltetőnek a tempót. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor átnéztem az óra által rögzített adatokat: a pulzusom szinte végig jóval magasabb volt az elméleti maximálisnál. Nem hiszem, hogy jól mért volna az óra, teljesen elképzelhetetlen ilyen pulzussal futni 12 km-t. Holnap majd gondosabban ellenőrzöm a szíj feszességét, ha egyáltalán az lett volna a probléma. Máskor is előfordult már, hogy egy-két nap kényszerű kihagyás után irreális adatokat rögzített az óra, de nem ilyen extrémeket...
Mai futásom megosztása
Felkeltem hát hajnali fél ötkor, nem szeretem kettévágni a napom a futás miatt, essünk túl rajta minél gyorsabban. Már egy napja nincs csapadék, úgyhogy száraz aszfalton indulhattam el. A négy nap kihagyásnak köszönhetően, önmagamhoz mérten, nagyon gyorsra sikeredett a mai kocogás: 10,6 km/h lett az átlagtempó, nagyon jól is éreztem magam, nem éreztem megerőltetőnek a tempót. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor átnéztem az óra által rögzített adatokat: a pulzusom szinte végig jóval magasabb volt az elméleti maximálisnál. Nem hiszem, hogy jól mért volna az óra, teljesen elképzelhetetlen ilyen pulzussal futni 12 km-t. Holnap majd gondosabban ellenőrzöm a szíj feszességét, ha egyáltalán az lett volna a probléma. Máskor is előfordult már, hogy egy-két nap kényszerű kihagyás után irreális adatokat rögzített az óra, de nem ilyen extrémeket...
Mai futásom megosztása
2018. szeptember 14., péntek
Desedaultra 2018
Számomra a Desedaultra a versenyek versenye. Minden szempontból óriási kihívás: távolság, domborzati viszonyok, klíma... Egyetlen könnyebbség, hogy végül is csak egy körverseny, néha ki lehet dőlni a sorból, nem kell felszállni a záróbuszra. Ez az idén éppen kapóra jött, aludnom kellett az éjjel néhány órát, hogy folytatni tudjam a versenyt.
Már közvetlenül a rajt után meglepetés ért: a laza tempó ellenére szakadt rólam a víz. Ezek szerint közel 100 % lehetett a relatív páratartalom, gondolom, nem csak a hajnali eső miatt. Az első két kör ennek ellenére nagyon könnyű volt, megfutottam minden emelkedőt erőlködés nélkül. A harmadik kör kezdetén, a versenyközpont után viszont mindjárt meglepetés ért: felfelé gyalogolnom kellett, eleinte csak a meredekebb emelkedőkön, később már mindegyiken. Kissé korainak tűnt ez a kényszerű váltás, de betudtam a kegyetlen klímának a gyors lankadást. Lecseréltem a Hokát is gyorsan, a vádlijaimnak szoknia kell még a szokatlanul vastag és lágy középtalpat, felvettem a lestrapált talpaimat kevésbé kímélő Sauconyt. Nincs minden szempontból tökéletes cipő, a döntés utólag viszont helyesnek bizonyult, nem voltak fájdalmaim, amiért a cipőt okolhattam volna... :)
Nem emlékszem versenyre, ahol ennyit ittam volna, mint itt: asztaltól asztalig mindig kiürült a kulacsom. Az evést nem vittem túlzásba, mindenhol felkaptam egy kocka vajas kenyeret, ennyivel, meg a központban kapott meleg étellel kihúztam végül is az egész versenyt. (Volt néhány energiazselé is, nem sok, mert sikerült nagyon rossz ízűt vennem...) Azt mondják a nagy öregek, hogy nem kell sokat enni, csak amennyi jól esik, az ultrát a tartalékokból futjuk, az pedig bőven van mindenkinek, a legkisebb etiópnak is. Szerintem is csak az a fontos, hogy a vércukor ne essen a padlóra, ennyi.
Alattomos nagyon a Deseda, a pálya végig hullámzik, véleményem szerint kevés nehezebb pálya van a világon, különösen az augusztusi kánikulában. Itt alkalmam van kipróbálni, valóban annyira fegyelmezett vagyok-e, mint azt képzelem magamról. Az első kettő és az utolsó kör kivételével minden emelkedőt meggyalogoltam, minden lejtőt és síkot megfutottam, nem váltottam gyaloglásra az emelkedő előtt, és az emelkedő tetején azonnal futásra váltottam. Ez sikerült az egész verseny alatt. Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert az a tapasztalatom, hogy amennyiben a fáradtság miatt, vagy puszta lustaságból a kelleténél többet gyalogolok, a futóka egyik pillanatról a másikra el tud ám párologni... Hiába bírnám még energiával, egyszerűen, nem bírom a repülőfázist elérni. Eszembe jutottak futás közben, akik visszasírják a sorkatonaságot, hogy az majd fegyelemre neveli a léha ifjúságot. Hahaha... Szerintem egész másra, de ha fegyelemre nevelés kell, meg lehet próbálni az ultrafutást: ad ez fegyelmet, kitartást, szenvedést, alázatot, és ennek a végén is van valami, amit akár leszerelésnek is nevezhetünk... :)
A nyolcadik kör után úgy éreztem, aludnom kell, mert már nem sokáig bírom a "fegyelmet" fel-le. Jó döntés volt, reggel folytatni tudtam a futást, ráadásul egészen megváltozott hangulatban: ha futok egy kört, megvan a tavalyi eredményem, minden további kör jutalomjáték. Meg lett a kilencedik kör is, még kora délelőtt, időm pedig mint a tenger, tehát megnőtt az étvágyam is: mi lenne, ha megcsinálnám a négy maratont? Lássuk hát! Időben meglett 11 kör. Futva még lehetett volna 13 is, csak hát futni már ekkor nem igazán tudtam. A hátralévő négy óra bőven elegendő viszont egy sétálós jutalomkörre, tehát elindultam. Jól esett nagyon, hogy az utolsó köreimen mindig volt társam, olyan sporttársak, akik már befejezték a versenyt, de hajlandóak voltak elkísérni, velem körbeszenvedni a Desedát.
A verseny előtt tettem néhány meggondolatlan megjegyzést néhány sporttársamnak, nem igazán gondoltam arra, hogy ezzel akaratlanul is nyomást helyezek rájuk, megnehezítve amúgy is nehéz dolgukat. Igen, Nagykéri Gyurira és Kádár Kittire célzok. Tettem egy meggondolatlan kijelentést a Gyurinak, hogy aki végigmegy, az meg is nyeri a versenyt, Kittinek pedig azt mondtam, hogy az utolsó órában, de be fog futni. Ezúton is elnézést kérek mindkettejüktől... Hálás vagyok a legjobb segítőnek, Mártinak, mindenki másnak is, aki segített, legalább egy jó szóval, a futótársaknak, akik nem mulasztották el a biztatást, a futónagyköveteknek, akik szinkronban kísértek, és nem utolsósorban a rendezőknek és a frissítőknek, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a verseny! Jövőre megint nekiindulok!
Már közvetlenül a rajt után meglepetés ért: a laza tempó ellenére szakadt rólam a víz. Ezek szerint közel 100 % lehetett a relatív páratartalom, gondolom, nem csak a hajnali eső miatt. Az első két kör ennek ellenére nagyon könnyű volt, megfutottam minden emelkedőt erőlködés nélkül. A harmadik kör kezdetén, a versenyközpont után viszont mindjárt meglepetés ért: felfelé gyalogolnom kellett, eleinte csak a meredekebb emelkedőkön, később már mindegyiken. Kissé korainak tűnt ez a kényszerű váltás, de betudtam a kegyetlen klímának a gyors lankadást. Lecseréltem a Hokát is gyorsan, a vádlijaimnak szoknia kell még a szokatlanul vastag és lágy középtalpat, felvettem a lestrapált talpaimat kevésbé kímélő Sauconyt. Nincs minden szempontból tökéletes cipő, a döntés utólag viszont helyesnek bizonyult, nem voltak fájdalmaim, amiért a cipőt okolhattam volna... :)
Nem emlékszem versenyre, ahol ennyit ittam volna, mint itt: asztaltól asztalig mindig kiürült a kulacsom. Az evést nem vittem túlzásba, mindenhol felkaptam egy kocka vajas kenyeret, ennyivel, meg a központban kapott meleg étellel kihúztam végül is az egész versenyt. (Volt néhány energiazselé is, nem sok, mert sikerült nagyon rossz ízűt vennem...) Azt mondják a nagy öregek, hogy nem kell sokat enni, csak amennyi jól esik, az ultrát a tartalékokból futjuk, az pedig bőven van mindenkinek, a legkisebb etiópnak is. Szerintem is csak az a fontos, hogy a vércukor ne essen a padlóra, ennyi.
Alattomos nagyon a Deseda, a pálya végig hullámzik, véleményem szerint kevés nehezebb pálya van a világon, különösen az augusztusi kánikulában. Itt alkalmam van kipróbálni, valóban annyira fegyelmezett vagyok-e, mint azt képzelem magamról. Az első kettő és az utolsó kör kivételével minden emelkedőt meggyalogoltam, minden lejtőt és síkot megfutottam, nem váltottam gyaloglásra az emelkedő előtt, és az emelkedő tetején azonnal futásra váltottam. Ez sikerült az egész verseny alatt. Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert az a tapasztalatom, hogy amennyiben a fáradtság miatt, vagy puszta lustaságból a kelleténél többet gyalogolok, a futóka egyik pillanatról a másikra el tud ám párologni... Hiába bírnám még energiával, egyszerűen, nem bírom a repülőfázist elérni. Eszembe jutottak futás közben, akik visszasírják a sorkatonaságot, hogy az majd fegyelemre neveli a léha ifjúságot. Hahaha... Szerintem egész másra, de ha fegyelemre nevelés kell, meg lehet próbálni az ultrafutást: ad ez fegyelmet, kitartást, szenvedést, alázatot, és ennek a végén is van valami, amit akár leszerelésnek is nevezhetünk... :)
A nyolcadik kör után úgy éreztem, aludnom kell, mert már nem sokáig bírom a "fegyelmet" fel-le. Jó döntés volt, reggel folytatni tudtam a futást, ráadásul egészen megváltozott hangulatban: ha futok egy kört, megvan a tavalyi eredményem, minden további kör jutalomjáték. Meg lett a kilencedik kör is, még kora délelőtt, időm pedig mint a tenger, tehát megnőtt az étvágyam is: mi lenne, ha megcsinálnám a négy maratont? Lássuk hát! Időben meglett 11 kör. Futva még lehetett volna 13 is, csak hát futni már ekkor nem igazán tudtam. A hátralévő négy óra bőven elegendő viszont egy sétálós jutalomkörre, tehát elindultam. Jól esett nagyon, hogy az utolsó köreimen mindig volt társam, olyan sporttársak, akik már befejezték a versenyt, de hajlandóak voltak elkísérni, velem körbeszenvedni a Desedát.
A verseny előtt tettem néhány meggondolatlan megjegyzést néhány sporttársamnak, nem igazán gondoltam arra, hogy ezzel akaratlanul is nyomást helyezek rájuk, megnehezítve amúgy is nehéz dolgukat. Igen, Nagykéri Gyurira és Kádár Kittire célzok. Tettem egy meggondolatlan kijelentést a Gyurinak, hogy aki végigmegy, az meg is nyeri a versenyt, Kittinek pedig azt mondtam, hogy az utolsó órában, de be fog futni. Ezúton is elnézést kérek mindkettejüktől... Hálás vagyok a legjobb segítőnek, Mártinak, mindenki másnak is, aki segített, legalább egy jó szóval, a futótársaknak, akik nem mulasztották el a biztatást, a futónagyköveteknek, akik szinkronban kísértek, és nem utolsósorban a rendezőknek és a frissítőknek, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a verseny! Jövőre megint nekiindulok!
2017. június 7., szerda
Ultrabalaton 2017
Egy év türelmetlen várakozás, lelkiismeretes felkészülés után eljött hát a Nagy Ünnepnap: az Ultrabalaton. Az idei a harmadik próbálkozásom: '15-ben teljesen felkészületlenül Badacsonytördemicig jutottam, jól meg is sérültem, '16-ban csak Köveskálig sikerült elvánszorognom, majdnem megfulladva.
Eddig minden versenyemen előjött valami probléma, mindet sikerült szépen sorban kiküszöbölnöm: nincs már hasmenésem futás közben, megerősödtek a hasizmaim, egészségesek a térdszalagjaim, bordaközi izmok az orvosom szerint rendkívül erősek, sikerült felerősítenem a lábfejeimet, tüdő rendben, általánosságban jónak mondható az állóképességem. Nem voltam sérült az elmúlt fél évben, sikerült úgy edzenem, ahogy azt elképzeltem (a magam korlátai között).
Nem mondhatom, hogy a közvetlen előjelek a Nagy Reggelen biztatóak: kitartóan és hevesen fúj a szél, márpedig tapasztalataim szerint a hajnali szél napközben csak erősödni tud. Kevés dolgot utálok annyira futás közben, mint a szelet: szemből hátráltat, hátulról könnyű megfázni, miért is fújna mindig oldalról? Arra persze legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, ami végül is történt: a szél estig folyamatosan erősödött, 80 km-es széllökések is voltak, alkonyat után sem csillapodott, az egész napos szélzúgás-ordítás pedig még az én rozsdamentes idegeimet is majdnem felőrölte. Azt azért nem gondoltam volna, hogy fülvédő tokot is kellett volna hozni :) . Nem elég egész nap az elszívót hallgatnom a műhelyben, elkísér még a Balaton-partra is?
Elindultunk hát reggel ötkor a Nagy Útra. Kissé hűvösnek éreztem az időt, de ez már nem érdekelt különösebben, tudom tapasztalatból, hogy egy-két óra alatt bemelegszem annyira, hogy nem fogok fázni. Így is történt. 20 km körül megtörtént az egyik legritkább csoda is: beindult a kannabinoid termelés. Nem éreztem semmit, valósággal lebegve futottam, minden nagyon szép és nagyon jó volt. Sajnos, most sem tartott sokáig ez az állapot, 40 körül már csak egy emlék volt. Fel is kellett tennem mindkét térdszorítót, ami néha nagyon jó szolgálatot tesz.
Minden gond nélkül elértem Balatonfüredet, ez már egy kicsit több, mint egy maraton, 4 óra 45 perc alatt. Ettem két adag tésztát, egy diósat, egy paradicsomosat, nyújtottam egy jót, rövid séta után könnyedén futottam tovább. Én a magam részéről nagyon jó jelnek tartom, ha tudok enni, benn marad, és nem is zavar a futásban: azt jelenti, sok van még bennem... Aszófő, Pécsely, Vászoly. Meredek szakasz, nem is a kedvencem, mégis sikerült délre Vászolyba érni. 14.30-kor Köveskálon voltam: itt adtam fel tavaly. Most két órával hamarabb értem ide, megebédeltem, megkávéztam, nyújtottam a vendéglő udvarán. Valamikor három óra után továbbindultunk. Még mindig semmi gond, pedig közeledik a másik kritikus pont: előbb a Varga pince, majd Badacsonytördemic, a tavalyelőtti végpont. Idén könnyedén lefutottam a pincébe, ellentétben '15-tel, amikor úgy engedtem le magam, kézzel kapaszkodva. Most valahogy a pince is sokkal kisebbnek tűnt... :) 18.24-kor megláttam a tördemici váltópontot, itt már három óra előnyöm volt '15-höz képest, másfél óra a hivatalos szintidőhöz képest... Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, idén tehát messzebbre fogok jutni, mint bármikor korábban.
Innen kezdve nem igazán emlékszem a frissítő- és váltópontokra, Csak arra tudtam gondolni, hogy Keszthelyre kéne már érni: nagyon éhes vagyok, ott kapni fogok valami "finomat". Nem röstellem: ezen a szakaszon ez tartotta bennem a lelket. Kiben mi... Keszthely már 127 km a rajttól, kevesebb, mint 100 hátra, kezdtem elégedett lenni magammal. A kajával kevésbé, valami hideg lasagne-szerű valamit kaptunk, annak is kis túlzással elvitte a felét a viharos szél. Itt már egy "kicsit" fáradtnak éreztem a combfeszítőimet, a nyújtással is szinte csak az időt húztam :) . De azért csak el kellett indulni egyszer. Bevallom, nagyon jól jött, hogy itt már szinte vízszintes volt a terep, gyakran vezetett valami sűrű erdőben vagy fasorban a kerékpárút: néha szinte szélcsend volt, ellenben a fejünk fölött ordított a vihar. Nem tudom, ki hogy volt vele, az én idegeim itt már teljesen ki voltak feszítve, szinte hallottam, ahogy pengenek, egyre magasabb hangon...
Kicsivel 22.00 után értünk Keszthelyre, az ezutáni szakaszt, mondhatni, már késő éjjel futottuk. Semmi bajom nem lett volna, legalábbis úgy érzem, ha kellemes nyári éjszakában kocogtam volna, de hát volt itt minden, csak ez nem. Keszthely után, ha jól emlékszem, minden ellenőrző ponton megálltam nyújtani, hátha segít valamit: hát van az a fáradtság, amikor már szinte semmit nem ér... Felváltva gyalogoltam és "futottam", ügyelve arra, hogy ne gyalogoljak túl sokat: egy idő után ugyanis már nem tudsz visszaváltani futásra, nem fog menni a repülőfázis. Én legalábbis így tapasztaltam eddig. Balatonmáriafürdőn még megálltunk enni, valami zöldségleves volt, túl fáradt voltam ahhoz, hogy még élvezzem is a táplálkozást. De hát addig sem kell futni... Itt már találkoztunk Márkus Öcsivel, valóban kifaggatott mindenkit, hogy érzi magát. Nem tudtam túl értelmes válaszokat adni, de továbbengedett. Tőle tudom, hogy ekkor már a győztes, az angol Dan Lawson beért, pályacsúccsal "természetesen".
Balatonmáriafürdőn meggyőződhettem róla, valóban végtelen hosszúságú és nyílegyenes a déli parti út. Bár nem éppen ez volt a legnagyobb bajom. Másokat is láttam szenvedni körülöttem, mint utólag kiderült, ők befutottak szintidőn belül. Hajnali kettő húszkor értünk a fenyvesi ellenőrző pontra. Ezen az utolsó szakaszon már folyamatosan számoltam, mikorra érhetek be, ha netán végig bírom. Ha máshogy nem, hát többet gyalogolva, mint futva... Fenyvesen körülbelül a csippantás közben, vagy kicsivel később, már nem igazán emlékszem, eleredt az eső, nálam pedig elszakadt a cérna. Ha csak a szélvihar tombol, úgy gondolom, folytattam volna még a kört, de a kérdéssel, hogy vajon meddig fog esni az eső, már nem tudtam megküzdeni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a szél már 24 órája fúj, és nem csillapodik, az eső sem lehet egy futó zápor. Szélben, esőben a gyaloglás már nem tud felmelegíteni, kimerültek a combfeszítőim, reszkessek még a hidegtől is? Leadtam hát a rajtszámom. Sokan vannak, akik ilyenkor úgy érzik, soha többé nem indulnak versenyen, gondolni sem akarnak ilyesmire. Nos, én csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen rossz időt még egyszer nem foghatok ki, jövőre kilométer is több lesz a lábamban, legalább 3500-zal több. Jövőre végig megyek...
Eddig minden versenyemen előjött valami probléma, mindet sikerült szépen sorban kiküszöbölnöm: nincs már hasmenésem futás közben, megerősödtek a hasizmaim, egészségesek a térdszalagjaim, bordaközi izmok az orvosom szerint rendkívül erősek, sikerült felerősítenem a lábfejeimet, tüdő rendben, általánosságban jónak mondható az állóképességem. Nem voltam sérült az elmúlt fél évben, sikerült úgy edzenem, ahogy azt elképzeltem (a magam korlátai között).
Nem mondhatom, hogy a közvetlen előjelek a Nagy Reggelen biztatóak: kitartóan és hevesen fúj a szél, márpedig tapasztalataim szerint a hajnali szél napközben csak erősödni tud. Kevés dolgot utálok annyira futás közben, mint a szelet: szemből hátráltat, hátulról könnyű megfázni, miért is fújna mindig oldalról? Arra persze legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, ami végül is történt: a szél estig folyamatosan erősödött, 80 km-es széllökések is voltak, alkonyat után sem csillapodott, az egész napos szélzúgás-ordítás pedig még az én rozsdamentes idegeimet is majdnem felőrölte. Azt azért nem gondoltam volna, hogy fülvédő tokot is kellett volna hozni :) . Nem elég egész nap az elszívót hallgatnom a műhelyben, elkísér még a Balaton-partra is?
Elindultunk hát reggel ötkor a Nagy Útra. Kissé hűvösnek éreztem az időt, de ez már nem érdekelt különösebben, tudom tapasztalatból, hogy egy-két óra alatt bemelegszem annyira, hogy nem fogok fázni. Így is történt. 20 km körül megtörtént az egyik legritkább csoda is: beindult a kannabinoid termelés. Nem éreztem semmit, valósággal lebegve futottam, minden nagyon szép és nagyon jó volt. Sajnos, most sem tartott sokáig ez az állapot, 40 körül már csak egy emlék volt. Fel is kellett tennem mindkét térdszorítót, ami néha nagyon jó szolgálatot tesz.
Minden gond nélkül elértem Balatonfüredet, ez már egy kicsit több, mint egy maraton, 4 óra 45 perc alatt. Ettem két adag tésztát, egy diósat, egy paradicsomosat, nyújtottam egy jót, rövid séta után könnyedén futottam tovább. Én a magam részéről nagyon jó jelnek tartom, ha tudok enni, benn marad, és nem is zavar a futásban: azt jelenti, sok van még bennem... Aszófő, Pécsely, Vászoly. Meredek szakasz, nem is a kedvencem, mégis sikerült délre Vászolyba érni. 14.30-kor Köveskálon voltam: itt adtam fel tavaly. Most két órával hamarabb értem ide, megebédeltem, megkávéztam, nyújtottam a vendéglő udvarán. Valamikor három óra után továbbindultunk. Még mindig semmi gond, pedig közeledik a másik kritikus pont: előbb a Varga pince, majd Badacsonytördemic, a tavalyelőtti végpont. Idén könnyedén lefutottam a pincébe, ellentétben '15-tel, amikor úgy engedtem le magam, kézzel kapaszkodva. Most valahogy a pince is sokkal kisebbnek tűnt... :) 18.24-kor megláttam a tördemici váltópontot, itt már három óra előnyöm volt '15-höz képest, másfél óra a hivatalos szintidőhöz képest... Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, idén tehát messzebbre fogok jutni, mint bármikor korábban.
Innen kezdve nem igazán emlékszem a frissítő- és váltópontokra, Csak arra tudtam gondolni, hogy Keszthelyre kéne már érni: nagyon éhes vagyok, ott kapni fogok valami "finomat". Nem röstellem: ezen a szakaszon ez tartotta bennem a lelket. Kiben mi... Keszthely már 127 km a rajttól, kevesebb, mint 100 hátra, kezdtem elégedett lenni magammal. A kajával kevésbé, valami hideg lasagne-szerű valamit kaptunk, annak is kis túlzással elvitte a felét a viharos szél. Itt már egy "kicsit" fáradtnak éreztem a combfeszítőimet, a nyújtással is szinte csak az időt húztam :) . De azért csak el kellett indulni egyszer. Bevallom, nagyon jól jött, hogy itt már szinte vízszintes volt a terep, gyakran vezetett valami sűrű erdőben vagy fasorban a kerékpárút: néha szinte szélcsend volt, ellenben a fejünk fölött ordított a vihar. Nem tudom, ki hogy volt vele, az én idegeim itt már teljesen ki voltak feszítve, szinte hallottam, ahogy pengenek, egyre magasabb hangon...
Kicsivel 22.00 után értünk Keszthelyre, az ezutáni szakaszt, mondhatni, már késő éjjel futottuk. Semmi bajom nem lett volna, legalábbis úgy érzem, ha kellemes nyári éjszakában kocogtam volna, de hát volt itt minden, csak ez nem. Keszthely után, ha jól emlékszem, minden ellenőrző ponton megálltam nyújtani, hátha segít valamit: hát van az a fáradtság, amikor már szinte semmit nem ér... Felváltva gyalogoltam és "futottam", ügyelve arra, hogy ne gyalogoljak túl sokat: egy idő után ugyanis már nem tudsz visszaváltani futásra, nem fog menni a repülőfázis. Én legalábbis így tapasztaltam eddig. Balatonmáriafürdőn még megálltunk enni, valami zöldségleves volt, túl fáradt voltam ahhoz, hogy még élvezzem is a táplálkozást. De hát addig sem kell futni... Itt már találkoztunk Márkus Öcsivel, valóban kifaggatott mindenkit, hogy érzi magát. Nem tudtam túl értelmes válaszokat adni, de továbbengedett. Tőle tudom, hogy ekkor már a győztes, az angol Dan Lawson beért, pályacsúccsal "természetesen".
Balatonmáriafürdőn meggyőződhettem róla, valóban végtelen hosszúságú és nyílegyenes a déli parti út. Bár nem éppen ez volt a legnagyobb bajom. Másokat is láttam szenvedni körülöttem, mint utólag kiderült, ők befutottak szintidőn belül. Hajnali kettő húszkor értünk a fenyvesi ellenőrző pontra. Ezen az utolsó szakaszon már folyamatosan számoltam, mikorra érhetek be, ha netán végig bírom. Ha máshogy nem, hát többet gyalogolva, mint futva... Fenyvesen körülbelül a csippantás közben, vagy kicsivel később, már nem igazán emlékszem, eleredt az eső, nálam pedig elszakadt a cérna. Ha csak a szélvihar tombol, úgy gondolom, folytattam volna még a kört, de a kérdéssel, hogy vajon meddig fog esni az eső, már nem tudtam megküzdeni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a szél már 24 órája fúj, és nem csillapodik, az eső sem lehet egy futó zápor. Szélben, esőben a gyaloglás már nem tud felmelegíteni, kimerültek a combfeszítőim, reszkessek még a hidegtől is? Leadtam hát a rajtszámom. Sokan vannak, akik ilyenkor úgy érzik, soha többé nem indulnak versenyen, gondolni sem akarnak ilyesmire. Nos, én csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen rossz időt még egyszer nem foghatok ki, jövőre kilométer is több lesz a lábamban, legalább 3500-zal több. Jövőre végig megyek...
2017. április 25., kedd
Sárvár, 2017
Véget ért hát a hosszú, verseny nélküli téli futások időszaka. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen ultrafutó, aki alig várja a versenyszezon kezdetét. Szerencsésebb sorstársaim, akik részt vehetnek az Optivita kupa versenysorozatában (az ország másik végében élnek), már túl vannak 50 és 100 km-eken.
Számomra az év első komoly versenye a sárvári 6/12/24. Ebből a választékból is természetesen a 24. Az első két indulásom elsősorban csak tapasztalatszerzésnek volt jó, bár vannak akik szerint a 97 és 93 km nem is olyan rossz. Tényleg nem, kár hogy mindkettőt 12 óra alatt szenvedtem végig, nem tudtam 24 órán keresztül futni. Első versenyemen megtapasztalhattam, mekkora úr a hasmenés, második alkalommal a rendkívüli időjárás tett keresztbe. Pluszban azóta is gyakorolhatom a türelem nemes erényét: várom, hogy végre kinőjenek a körmeim. De hát nem tudnak szegények két verseny között magukhoz térni.
Az időjárás idén sem volt nagyon kegyes hozzánk, havazott a hét folyamán, több napon keresztül, rendesen le is hűlt a levegő. Nem sok jóval biztatott az sem, hogy az odaúton végtelen hómezőket csodálhattam a virágzó fák alatt :). Sárváron szerencsére száraz volt az idő is, az aszfalt is, a szél pedig alig lengedezett.
Úgy döntöttem, nem az új álomcipőmben (Saucony Zealot) futok, a legutóbbi algyői félmaratonon úgy megnyomta a két nagyujjam körmeit, hogy hetekig sajogtak. Nem mertem megkockáztatni egy hosszabb időtartamú futást bennük. Magammal hoztam a jó öreg Saucony Mayhem 2-t, tartaléknak a Nike Pegazus 32-t. Nem sokkal a 10 órai rajt előtt eléggé hűvös, de legalább napos, szélcsendes idő volt. Nem öltöztem túl magam: egy vékony kapri, felül egy síaláöltözet és egy neonzöld technikai póló, némi vazelinnel bélelve. Úgy láttam, az indulók többsége is hasonló döntést hozott. A gyorsabbak inkább nyáriasan, a néhány óvatosabb sporttárs inkább téliesen állt a rajthoz.
10 órakor el is rajtoltunk, mondhatni észrevétlenül, nem igazán hallottam visszaszámlálást, vagy bármi egyebet. Óvatosan kezdtem, az első tíz kilométert bemelegítésnek szánva, kb. 6-os kilométerekkel. Valószínűleg a menők is valahogy így dönthettek, az első öt körben nem körözött le sem a Maráz Zsuzsi, sem a Lubics Szilvi. Ami még érdekesebb, hogy nem láttam a Csécsei Zolit sem. Később persze annál többször.
Jólesett a futás, a megszokottól eltérően rögtön ráéreztem a ritmusra, gondolom azért, mert nem egyedül futottam, ezúttal erős volt a motivációm. Egy idő után feltűnt, hogy nem rosszabb a tempóm, mint az októberi hat órás versenyen volt, Azt a versenyt erős tempójúnak éreztem, annak is szántam, hiszen csak egy hat órás "versenyke" volt, jó erős edzés társakkal, profi frissítéssel... 52 km sikerült akkor, az utolsó két órában mentálisan nagyon szenvedtem. Itt Sárváron 54 km-t futottam 6 óra alatt, többet tehát, és egyáltalán nem éreztem ekkor még fáradtnak magam.
A rendezők rendesen elláttak bennünket, nagyon jó volt a frissítés, kaptunk zöldséglevest, virslit, gulyáslevest, túrós tésztát. Engem lepett meg a legjobban, hogy könnyedén tudtam enni, azonnal tudtam folytatni a futást, nem láttam viszont semmit. Feltűnő volt viszont, hogy milyen sokan hánytak... Bár persze lehet, hogy ez így volt mindig, csak én nem vettem észre semmit a saját gondjaim miatt...
Közben elértem a 80. kilométert, kezdett sötétedni. Itt már nagyon bíztam benne, sikerülni fog túlszárnyalni az előző évek eredményeit. Alapvetően jól éreztem magam, volt egy kb. három kilométeres szakasz a 70. körül, amikor nem kaptam levegőt, néhány körön fájt a bal oldalon az egyik bordaközi izom, egy kicsit már éreztem a lábfejeim létezését, de ez volt minden. Elértem 10-re a 90-et is, közel volt már a tavalyi 93, tehát törvényszerűen kezdtem rosszabbul érezni magam: véleményem szerint részben ugye mentális okok miatt.
Meglett a 97 is, a tavalyelőtti eredmény. Ekkor egyre jobban kezdett sajogni mindkét lábfejem, áttértem a váltott séta-futásra. Ez ment is 100-ig, ekkor már nem tudtam visszaváltani futásra a fájó lábfejek miatt. "Életem döntőjében" talán erőszakot tudnék tenni magamon, itt azonban nem mertem: úgy döntöttem, sétálok, amíg bírom. Jól fel voltam öltözve, nem is volt olyan hideg, mint ahogy vártam, szinte jólesett gyalogolni. Ennek ellenére 103-nál mégis úgy döntöttem, kiállok. Ekkor már féltem nagyon, mi lesz a lábfejeimmel, ha tovább erőlködöm: lehet csonthártyagyulladás, vagy akár egy apró törés, volt már rá példa.
Majdnem éjfél volt ekkor, tehát 14 órát futottam megállás nélkül, 14 óra alatt 103 km-t. Volt olyan sporttársam is, mint utólag kiderült, aki végig a pályán volt, és 110 km-t teljesített. Nyilván megállt néha hosszabban is pihenni. Nekem ez sajnos nem megy, ha tovább állok a feltétlenül szükséges néhány percnél, akkor már nem tudok újra elindulni. Nem megy sem fizikailag, sem mentálisan. Hosszabb gyaloglásról sem tudtam még soha visszaváltani, 2-300 méternél többet nem sétálhatok egyszerre, nem megy utána a futás.
Érzek fejlődést az elmúlt évek alatt, nemcsak a megtett táv tekintetében. Az idén gyakorlatilag nem fáradtam el, a lábfejeim miatt kényszerültem feladni, még vasárnap és hétfőn is fájtak nagyon, nem igazán élveztem a teniszlabdás masszázst sem. Légzési gondom is csak egyszer volt a verseny folyamán, bár ez sokat nem jelent, ha a Balaton-felvidékre gondolok... Nem voltak gyomorproblémák, idén nem fájt sem a térdem, sem a csípőm, ellentétben a tavalyi évvel.
Most úgy érzem, jövőre megint sikerül majd hozzátenni az előző évi távhoz. Már persze, ha végre kinőnének a körmeim. Most hatot fájlalok nagyon, egy nagyon csúnyán le is szakadt. Sajnos úgy néz ki, kerékpárral kell az Ultrabalatonra készülnöm, kevésbé fájdalmas, mint a futás. Közben pedig reménykedhetek, hogy köröm nélkül ugyan, de futóképes leszek...
Számomra az év első komoly versenye a sárvári 6/12/24. Ebből a választékból is természetesen a 24. Az első két indulásom elsősorban csak tapasztalatszerzésnek volt jó, bár vannak akik szerint a 97 és 93 km nem is olyan rossz. Tényleg nem, kár hogy mindkettőt 12 óra alatt szenvedtem végig, nem tudtam 24 órán keresztül futni. Első versenyemen megtapasztalhattam, mekkora úr a hasmenés, második alkalommal a rendkívüli időjárás tett keresztbe. Pluszban azóta is gyakorolhatom a türelem nemes erényét: várom, hogy végre kinőjenek a körmeim. De hát nem tudnak szegények két verseny között magukhoz térni.
Az időjárás idén sem volt nagyon kegyes hozzánk, havazott a hét folyamán, több napon keresztül, rendesen le is hűlt a levegő. Nem sok jóval biztatott az sem, hogy az odaúton végtelen hómezőket csodálhattam a virágzó fák alatt :). Sárváron szerencsére száraz volt az idő is, az aszfalt is, a szél pedig alig lengedezett.
Úgy döntöttem, nem az új álomcipőmben (Saucony Zealot) futok, a legutóbbi algyői félmaratonon úgy megnyomta a két nagyujjam körmeit, hogy hetekig sajogtak. Nem mertem megkockáztatni egy hosszabb időtartamú futást bennük. Magammal hoztam a jó öreg Saucony Mayhem 2-t, tartaléknak a Nike Pegazus 32-t. Nem sokkal a 10 órai rajt előtt eléggé hűvös, de legalább napos, szélcsendes idő volt. Nem öltöztem túl magam: egy vékony kapri, felül egy síaláöltözet és egy neonzöld technikai póló, némi vazelinnel bélelve. Úgy láttam, az indulók többsége is hasonló döntést hozott. A gyorsabbak inkább nyáriasan, a néhány óvatosabb sporttárs inkább téliesen állt a rajthoz.
10 órakor el is rajtoltunk, mondhatni észrevétlenül, nem igazán hallottam visszaszámlálást, vagy bármi egyebet. Óvatosan kezdtem, az első tíz kilométert bemelegítésnek szánva, kb. 6-os kilométerekkel. Valószínűleg a menők is valahogy így dönthettek, az első öt körben nem körözött le sem a Maráz Zsuzsi, sem a Lubics Szilvi. Ami még érdekesebb, hogy nem láttam a Csécsei Zolit sem. Később persze annál többször.
Jólesett a futás, a megszokottól eltérően rögtön ráéreztem a ritmusra, gondolom azért, mert nem egyedül futottam, ezúttal erős volt a motivációm. Egy idő után feltűnt, hogy nem rosszabb a tempóm, mint az októberi hat órás versenyen volt, Azt a versenyt erős tempójúnak éreztem, annak is szántam, hiszen csak egy hat órás "versenyke" volt, jó erős edzés társakkal, profi frissítéssel... 52 km sikerült akkor, az utolsó két órában mentálisan nagyon szenvedtem. Itt Sárváron 54 km-t futottam 6 óra alatt, többet tehát, és egyáltalán nem éreztem ekkor még fáradtnak magam.
A rendezők rendesen elláttak bennünket, nagyon jó volt a frissítés, kaptunk zöldséglevest, virslit, gulyáslevest, túrós tésztát. Engem lepett meg a legjobban, hogy könnyedén tudtam enni, azonnal tudtam folytatni a futást, nem láttam viszont semmit. Feltűnő volt viszont, hogy milyen sokan hánytak... Bár persze lehet, hogy ez így volt mindig, csak én nem vettem észre semmit a saját gondjaim miatt...
Közben elértem a 80. kilométert, kezdett sötétedni. Itt már nagyon bíztam benne, sikerülni fog túlszárnyalni az előző évek eredményeit. Alapvetően jól éreztem magam, volt egy kb. három kilométeres szakasz a 70. körül, amikor nem kaptam levegőt, néhány körön fájt a bal oldalon az egyik bordaközi izom, egy kicsit már éreztem a lábfejeim létezését, de ez volt minden. Elértem 10-re a 90-et is, közel volt már a tavalyi 93, tehát törvényszerűen kezdtem rosszabbul érezni magam: véleményem szerint részben ugye mentális okok miatt.
Meglett a 97 is, a tavalyelőtti eredmény. Ekkor egyre jobban kezdett sajogni mindkét lábfejem, áttértem a váltott séta-futásra. Ez ment is 100-ig, ekkor már nem tudtam visszaváltani futásra a fájó lábfejek miatt. "Életem döntőjében" talán erőszakot tudnék tenni magamon, itt azonban nem mertem: úgy döntöttem, sétálok, amíg bírom. Jól fel voltam öltözve, nem is volt olyan hideg, mint ahogy vártam, szinte jólesett gyalogolni. Ennek ellenére 103-nál mégis úgy döntöttem, kiállok. Ekkor már féltem nagyon, mi lesz a lábfejeimmel, ha tovább erőlködöm: lehet csonthártyagyulladás, vagy akár egy apró törés, volt már rá példa.
Majdnem éjfél volt ekkor, tehát 14 órát futottam megállás nélkül, 14 óra alatt 103 km-t. Volt olyan sporttársam is, mint utólag kiderült, aki végig a pályán volt, és 110 km-t teljesített. Nyilván megállt néha hosszabban is pihenni. Nekem ez sajnos nem megy, ha tovább állok a feltétlenül szükséges néhány percnél, akkor már nem tudok újra elindulni. Nem megy sem fizikailag, sem mentálisan. Hosszabb gyaloglásról sem tudtam még soha visszaváltani, 2-300 méternél többet nem sétálhatok egyszerre, nem megy utána a futás.
Érzek fejlődést az elmúlt évek alatt, nemcsak a megtett táv tekintetében. Az idén gyakorlatilag nem fáradtam el, a lábfejeim miatt kényszerültem feladni, még vasárnap és hétfőn is fájtak nagyon, nem igazán élveztem a teniszlabdás masszázst sem. Légzési gondom is csak egyszer volt a verseny folyamán, bár ez sokat nem jelent, ha a Balaton-felvidékre gondolok... Nem voltak gyomorproblémák, idén nem fájt sem a térdem, sem a csípőm, ellentétben a tavalyi évvel.
Most úgy érzem, jövőre megint sikerül majd hozzátenni az előző évi távhoz. Már persze, ha végre kinőnének a körmeim. Most hatot fájlalok nagyon, egy nagyon csúnyán le is szakadt. Sajnos úgy néz ki, kerékpárral kell az Ultrabalatonra készülnöm, kevésbé fájdalmas, mint a futás. Közben pedig reménykedhetek, hogy köröm nélkül ugyan, de futóképes leszek...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)