Egy közönséges hétköznap...

 

Immár eltelt hat nap az UB-n megtett utolsó lépésem óta, ma már meg mertem kockáztatni egy kis futást. Természetesen nem töltöttem tétlenül az elmúlt hetet, meg volt minden nap a reggeli torna, esténként pedig a kemény hengerelés.

Futni viszont nem mertem, előző versenyek után szerzett negatív tapasztalatok miatt. Ha nem várom meg az izmok legalább részleges regenerációját, és a szénhidrát tartalékok feltöltődését, nagyon rosszul tud esni a futás, túl korán elkezdve jelentősen lassul a regenerálódás. Mindez természetesen csak egy-egy verseny után igaz, a hétvégi hosszú futások után nem szükséges rápihenni, elég csak hétfőn egy kicsit visszavenni a terhelésből, lehet futni egy kis regenerálót.

Könnyed, laza tempóval kezdtem, de egy-másfél kilométer hat perces haladás után úgy éreztem, egy kicsit még belegyorsíthatok, ezért aztán a lazából tempósra váltottam. Nem nehezült el a légzésem a gyorsítás után, úgy hogy végig tartani is tudtam az 5'40"-es tempót.

Végül a pulzusom az elvárhatónál egy kicsit magasabb lett, de ezt betudom az UB utóhatásának. Végig éreztem, bizonyos izmaim még nem teljesen kipihentek, de nem fájt semmim, jólesően teljesítettem a mai adagot. Érezhetően berzenkedett a combközelítő, a combfeszítő itt-ott, a vádli és a jobb lábfej apró izmai. Ezek tehát még fejlesztésre szorulnak.

Október 25-én lesz a III. Szeged Maraton. A linkre kattintva elolvasható a versenykiírás! Nevezni lehet 8, 30 és 42 km-es távokra, csapatok lehetnek kettőtől 10 főig.

Ez a verseny a következő, amin indulni szeretnék, a mai futás után úgy érzem, sikerülni fog formába hoznom magamat, hogy egy jólesőt futhassak azon a vasárnapon. Az utóbbi ultraversenyeimen nem okozott problémát könnyedén eljutni a "negyvenkettedikig". A részidőim is jobbak voltak, mint a legutoljára futott I. Szeged maratonom időeredménye. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz az idei. Ismerem magam, nem fogom szétszaggatni a lábaimat, csak egy kicsivel lépem túl a komfortzónám határait. Éppen annyira, hogy végig tudjak menni biztonsággal a távon.

A mai futásom linkje a Decathlon közösség oldalán.

Ultrabalaton 2020

 Ezúttal kivételesen nem májusban, hanem október elsején rajtolt el az Ultrabalaton mezőnye, az ismert okok miatt. Én mondjuk az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy meg lesz tartva a verseny az idén, de szerencsére feleslegesen aggódtam. Számításaim szerint 183-an rajtoltunk el Balatonfüredről, 92-en értek célba, 91-en kényszerültek feladni a versenyt. Eredetileg talán 295-en neveztek a versenyre, nyilván sokan féltek eljönni egy ilyen tömegrendezvényre, elfogyhatott az éves szabadsága is sokunknak a tavaszi otthon-veszteglés alatt, nyilván volt olyan is, aki kikészült az idei bizonytalanságokkal terhelt évtől, és úgy érezte, nem bírná teljesíteni ezt a kihívást.

Konkrét kilométercél nélkül indultam az Ultrabalatonon, tisztában vagyok vele, hogy a felkészülésem nem teszi lehetővé a holtbiztos célba érést. Heti minimum 100 km-t kell ahhoz futni, hogy egyáltalán esélyem legyen célba érni, de mivel a remény hal meg utoljára, bíztam benne, hogy nem kell majd utólag szégyenkeznem a megtett kilométerek miatt.

Idén mindenféle okok miatt nem a megszokott útvonalat futottuk, közelebb maradtunk a parthoz, és legalábbis eleinte, elmaradtak a hosszú, meredek emelkedők. Ezt nem bántam egyáltalán, nem szereti szerintem senki a felfelé kaptatást. Jól is ment itt még a futás, ha jól emlékszem, meg is lett az első maraton 5 órán belül. 

Volt idő, amikor maratoni futóversenyen teljesen széthajtottam magam, és 4 óra 47 perc alatt értem célba. Idén három hosszútávú versenyen is 5 órán belül tejesítettem az első maratont, mindenféle fáradtság érzete nélkül.

Itt a Varga Pincészetnél még minden nagyon király volt...

Az első kellemetlen meglepetés Badacsonytördemic után ért: nem a megszokott kerékpárúton mentünk tovább, hanem balra, Szigliget felé a főúton. Mint kiderült, ez a szakasz végig emelkedik, kb. 10 %-osan, több mint 3 km hosszan. Na, ez a szakasz nagyon durva volt. Természetesen végig gyalogoltam, eszembe nem jutott futni, nem is tudtam volna... 

Nagyon kikészültem még a gyaloglástól is ezen a meredek emelkedőn. Ezután igazából már nem is tudtam a korábbi tempóban, a korábbi jó érzéssel futni. Kénytelen voltam a futást egyre gyakrabban gyaloglással váltogatni. 

Keszthelyen kaptunk vacsorát, megittam egy pohár zöldség levest, átöltöztem a közelgő éjszakához, nyújtottam egy kicsit, és mentünk tovább. Balatonmáriafürdőig még váltogattam a futást a gyaloglással, a 103,3 km-es jelzésig. Ezután már csak gyalogolni tudtam. Még ettől is egyre jobban fáradtam, egy idő után a jobb lábfejem is megfájdult. Balatonlelle-keletnél döntöttem úgy, hogy ennyi volt, már járni is alig tudtam. Szerencsére hamar jött a beszedőkocsi, nem fagytam meg a várakozásban. Ez a pont 133,4 km-nél van. 

Nem vagyok elégedetlen, ezúttal ennyi volt bennem, volt már jobb eredményem is, meg rosszabb is ezen a versenyen. Nagy nevek is feladták ezt a versenyt, volt, ki nálam hamarabb, volt, ki később.

Ezúttal sem foglalkoztam különösebben azzal, hogy mit egyek verseny közben, meggyőződésem, hogy nem ez a döntő tényező abban, meddig jutok az adott versenyen. A verseny elején felváltva fogyasztom a nálam lévő müzliszeleteket és a frissítőasztalokról azt, ami megtetszik, és úgy gondolom, le tudom nyelni. Ahogy haladok előre, szárad ki a szám, úgy váltok zselére, az asztalokról pedig ezúttal a barackbefőtt volt az, ami bejött. Lényeg az, hogy ne fájjon a hasam az ürességtől, bevigyek valami minimális szénhidrátot, és kész. Nagyobbrészt úgy is zsírégetésből él ilyenkor az ultrafutó.

Biztonsággal megállapíthatom, hogy a felkészülésem az idei versenyre nem volt megfelelő, kevés volt a heti kilométer-átlag. A júliusi Desedaultra volt az idei első hosszútávú verseny, nagyon nehéz volt odáig folyamatosan motiválni magamat, nyilván persze másoknak sem volt könnyű ez az időszak. A Desedaultra után már nem is tértem magamhoz igazán, egyszer sem bírtam hozni a megszokott heti kilométereket. Nem hagytam ki napokat, egyszerűen csak rövidebbre vettem a napi távokat: kevesebb esett jól, kevesebbet is bírtam, mint általában. 

A koronavírus világított rá, hogy bizony a folyamatos versenyzésre szükség van, hogy jó fizikai és mentális állapotban tudjuk tartani magunkat. Nem az ultraversenyekre gondolok most, hanem az itt-ott közbeszúrt kisebb félmaratonokra és maratonokra, amiket versenytempóban futunk meg. Ezeket nem helyettesíti semmilyen hétvégi hosszú futás, én pedig nem tudom rávenni magam, hogy egyedül toljam a versenytempót.

Most ott tartok, hogy végig kell gondolnom, mit is szeretnék a jövőben elérni, mit tudok beletenni, hogy kivenni is tudjak valamit... Nevezzek-e a jövő évi UB-re, vagy maradjak a körözős versenyeknél? Unalmasabbak ugyan, mint a Balaton-kör, de van idő megállni, pihengetni, nem esem ki  a szintidőből. 

Utolsó hétvége a 14. Ultrabalaton előtt

A felkészülés jegyében futottam ezen a hétvégén szombaton és vasárnap is. Kíváncsi voltam nagyon, hogy milyen eredmény jön ki abból, ha mindkét napon ugyanazt az útvonalat futom meg. 13,7 km mindkét alkalommal, megfutva mindkét szegedi hidat és az újszegedi rekortánt.
Mindkét futás érdekessége ugye, hogy szabadnapomon futom, nem elfáradva a gyári munkától. Utóbbi időben úgy érzem, nehezen regenerálódom, délelőttös héten korai felkelés és nyolcórás állás után nehezen mozgok, délutános héten talán jobb a helyzet, viszont igen nehezen ébredek(5-6 óra alvás után).
Bejöttek a számításaim, szombatról vasárnapra javultak az eredményeim: négy perccel rövidebb lett a kör, a pulzusom viszont egy árnyalattal alacsonyabb lett. Második alkalommal, vasárnap a futás elején kissé magasabb volt, de érdekes módon a futás vége felé meredeken esni kezdett, nem romló tempó mellett.
Megnyugtatnak ezek a hétvégi futások: talán nem az a legnagyobb problémám, hogy öregszem, inkább talán az, hogy még mindig dolgoznom kell :)
Hétfő-kedd-szerdán, műszak után egy-egy rövid futást tervezek, alapos nyújtással a végén, ha lehet, akkor a Szabadság téri futókörön. Csak hogy meglegyen a mindennapos kötelező futás...



Csütörtökön indulunk Balatonfüredre, idei újítás, hogy az egyéni futók pénteken indulnak, a csapatok csak szombat reggel. Nekem nem tetszik az újítás, mert így valószínűleg a teljes versenyen egyedül kell futnom. Sokan örülnek, hogy nem fogják őket zavarni a váltók és a kerékpárosok. Én máshogy gondolom, de ez az én egyéni szoc. problémám...
A hétvégi futásaim linkjei, ha érdekelnének valakit:
Szombaton

Vasárnap

2020 UB

   Tavasszal, amikor sorra maradtak el a futóversenyek a koronavírusra hivatkozva, legrosszabb  álmaimban sem jött volna elő, hogy elmaradhat még az októberre átütemezett verseny is...
   Azóta elindulhattam az idei DUMA-n, a lappangási idő már bőven elmúlt azóta. Augusztus 15-16-án rendeztek itt Szegeden egy éjszakai 12 órás futóversenyt. Harmadik lettem a férfiak között, 85,5 km-rel. Rettenetesen elfáradtam a puha rekortánon, remélem megérte, kellően szolgálja a felkészülésemet az idei UB-re. Ha lesz...
   Szándékosan nem írom le a véleményem erről a világjárványról, annak kezeléséről, maszkviselésről, távolságtartásról, stb. Oly mértékben manipuláltak vagyunk, hogy azt még felfogni is képtelenség. Senki, még a vezetők és maguk a manipulátorok sincsenek tisztában a valós helyzettel.
   Ezért aztán én inkább maradok a futásnál. Futni még szabad, egyszer talán még a versenyek is biztossá válnak...

 

Desedaultra 2020

  Megérkezett az év legnehezebben várt napja, a péntek, amikor elindulok Kaposvárra. Hosszúra nyúlt a felkészülés, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy átlagon felül jól is sikerült. Elmaradt idén a sárvári 24 órás verseny, május helyett talán meg lesz októberben az UB. Hiányoznak a lábamból ezek a versenyek, és egyébként is igen nehéz volt fenn tartanom a motivációmat egy olyan versenyig, ami talán meg sem lesz rendezve...
  Korán indultam, ne kelljen sietni, ráérősen szeretek vezetni. Így is Toponáron voltam du. 2-re.

  Nem én voltam az első, a csapatok már gyülekeztek, verték szorgosan a sátrakat, ki a kempingben, ki a pálya mellett. A Desedaultra versenyközpontja hagyományosan a toponári szabadstrandon van felállítva, a kerékpárút/futópálya mellett. Nagyon szép környezet, nem régen fel is lett újítva. Körbenéztem, beszélgettem az ismerősökkel, ittam néhány sört, majd felvettem a rajtcsomagom. Ekkor már este hét volt, és tekintettel a következő napokra, el is vonultam aludni.
  Nem volt túlságosan biztató az időjárás előrejelzés, egész héten szombatra ígérték a hatalmas esőzéseket, amit én alapból igen utálok. Ezúttal sajnos beválni látszottak az előrejelzések, egész éjjel szakadt az eső, kisebb-nagyobb szünetekkel tarkítva. Reggelre már csak a remény maradt, hogy nappal majd a nap megritkítja a felhőket. Ez részben meg is történt: esett ugyan egészen szombat estig, de annyira vékonyan, hogy alig zavart a futásban, a cipőm legalábbis nem ázott el.
  Reggel hatkor, a szemerkélő esőben rendben elrajtoltunk, a pálya nagyon jól futható volt, helyenként kellett csak óvatosnak lenni a sárátfolyások miatt, amik csúsznak, mint a jég. Az első maratont rendben lefutottam, mondhatom, nagyon jól esett a mozgás. Csak egy kicsit zavart a fájdogáló jobb lábfejem, de ekkor még reménykedtem, hogy idővel bemelegszik és elmúlik a fájás.

Ez itt az első szakasz linkje.

  Nagyjából az ötvenedik kilométer körül éreztem már, mire vállalkoztam: körről körre nehezebbnek éreztem a folyamatosan hullámzó pályát. Az előző évekhez képest könnyebben ment az emelkedőkön a futás, jól tettem tehát, hogy hetente többször is beillesztettem a felkészülésembe a dombozást és a rövid sprinteket. Egyre romlott viszont a jobb lábfejem állapota, és egy idő után becsatlakozott a nyavalygók közé a sípcsonti izom is, különösen lejtőn lefelé. Ezen azóta is csak csodálkozom, sosem volt vele problémám, fogalmam sincs, hogy lehet ezt az izmot erősíteni (a futáson kívül, természetesen).

Ez a második szakasz linkje.

  Körülbelül itt is volt vége a szombati napomnak, 22.00 óráig majdnem eljutottam a három maratonig, 112 km-nél sajnos ki kellett állnom egy időre. Éppen a versenyközpontban voltam, amikor leállíthatatlan remegés vett erőt rajtam, gondolom, a kimerültségtől. Ledőltem pár órát aludni, amúgy is egyre többet kellett gyalogolnom, gondoltam, jól fog jönni egy kis pihenés. A számításom bevált, reggel felé újra be tudtam kapcsolódni a versenybe, egészen jól ment még a futás. Nem tartott sokáig az örömöm, az első kör végén már újra csak gyalogolni tudtam. Rengeteg idő volt még a verseny zárásáig, úgy gondoltam, innen majd gyalogolva gyűjtöm a kilométereket. Utálok gyalogolni, de nem akartam úgy zárni a versenyt, hogy nem maradtam végig a pályán. Két kört (28km) sikerült gyalog megtennem öt és fél - hat óra alatt. Egy kör még talán belefért volna este hatig, de ekkor már gyalogolni sem tudtam, úgy fájt a lábfejem. Igen erősen aggódtam, hogy a következő lépésnél bekövetkezik egy fáradásos törés, másra akkor gondolni sem tudtam. 154 km lett a vége, egy kör híján 4 maraton.
  Úgy érzem, nagyon hiányoztak a lábamból az év elején elmaradt versenyek. Kicsivel több is sikerülhetett volna, ha több versenykilométer van a lábaimban. Azóta már kiderült, nem tört el a lábfejem, futottam is már többször a verseny után. Az a gyanúm, hogy többet kell foglalkoznom a vádlik hengerelésével, a vádlik letapadása okozhatta a fájdalmakat. A letapadt, megrövidült (kevés nyújtás) vádlik miatt kisebb a boka ill. a lábfej mozgástartománya, ez okozhat olyan gondokat, mint ez a jelenlegi volt... A vádlik hengerelése számomra mindig is igen fájdalmas, ezért aztán néha sumákolok...

Ez pedig a harmadik szakasz linkje.

  Egyben sajnos nem tudok rögzíteni egy ilyen hosszú versenyt, nem bírja az óra akkumulátorja, hiányzik is néhány kör, amíg töltőn volt a szerkezet...
Összességében kellemes hangulatú, nagyon hasznos hétvégét töltöttem a Deseda partján. Ezúttal elkerültek még azok a gondolatok is, amik egyébként szinte elmaradhatatlan velejárói egy ultraversenynek: Simonyi Balázs ihletett előadója ezeknek, amint az éjszakai hegyen, zuhogó esőben bóklászik Görögország mélyén...

Felkészülés a Desedaultrára

Régen nem írtam már bejegyzést a blogomban. A koronavírus-járvány, és a kísérő intézkedések eléggé lelombozó hatással voltak rám, úgy vettem észre, hogy sokan mások is így vannak ezzel.

Utolsó versenyem tavaly december elején volt, egy laza jótékonysági félmaraton, mire bemelegedne az ember, már vége is van. Októberben volt egy 24 órás versenyem Balatonfüreden, nem sikerült valami fényesen, ha jól emlékszem, 92 km-t teljesítettem.

Akkor még nem sejtette senki, hogy jó darabig nem lesz lehetőségem a javításra, sem nekem, sem másoknak. Elmaradt a hagyományos áprilisi sárvári 24 órás, el az UB, semmi, még egy aprócska verseny sem volt  az idén. Szerettem volna végre egy hosszú, nyugodt alapozást, de erre azért nem számítottam.

Egy idő után azt vettem észre, ideje lenne beiktatni némi gyorsító edzést, valamennyi dombozást, meg egy-két extrém hosszú hétvégi futást, mert kezdek azon gondolkodni, hogy az út túloldalára is születni kell. Ez a gondolat valamikor májusban fészkelte be magát  az agyamba, elég sokáig tartott tehát, mire észrevettem, hogy gond van. Beiktattam hát heti egy sprintelgetést + egy rámpafutást a kikötőben. Egyből ki is derült, hogy a gyors izomrostjaim bizony eléggé gyengék. Még izomlázam is volt egyszer-kétszer, pedig azt hittem, nekem már soha nem lesz efféle élményem. A leghosszabb futások után sem szokott lenni, inkább csak a teljes kimerültség, napokig tartó kielégíthetetlen éhség, szomjúság, némi lehangoltság, efféle nyalánkságok.

De nem akarok panaszkodni, nyakamon a szezonkezdet: 25-én reggel hatkor rajtol a hatodik DUMA! Hacsak. Hacsak közbe nem szól a vírus. Arról szólnak a hírek, hogy tombol a szomszédos országokban, csak mi győztük le. Vagy nem... Bármelyik nap vissza állíthatja dicső kormányunk a márciusban megismert korlátozásokat.

Ha így történne, lennénk páran, akik összezuhannánk. Futni szabad, futunk is mi ultrák, amikor csak tudunk, csak hát versenyek, találkozók nélkül egyre gyengül a motiváció, egyre jobban elfásulunk, befordulunk.

Említettem feljebb, hogy gyorsítgatok, dombozok, ahogy erőm engedi. Volt három szabad napom három hete, akkor vesztemre kipróbáltam, tudok-e három hosszút futni. A pénteki, első elég jól sikerült. Másnap szombaton faragtam ugyanott 11 percet. Boldog voltam nagyon, lássuk hát a vasárnapot. Hát a vasárnap borzalmas lett. Rengeteget kellett gyalogolnom, végig kimerültnek éreztem magam, sokkal rosszabb lett a vége még a péntekinél is.

Hogy legyen min aggódnom, két hétbe tellett, mire rendbe jöttem. Tompa voltam, magas volt a pulzusom, a legrövidebb, 7 km-es futásokba is bele kellett gyalogolnom, húzódott minden izmom. Fogalmam nincs, mi lehetett a probléma, háromszor 27 km-t nyomtalanul kellett volna abszolválnom... Na mindegy, azóta nem futok hosszút, max. 12-13 km-eket, gyűjtöm az erőt, a hátralévő időben csodákat már nem tudok tenni.

Sprintelgetek, dombozgatok, egy kicsit bizonyosan tudok még erősíteni a gyors rostokon. Jól jöhetnek még a Desedán, ha a lassú rostoknak kell majd egy kis támogatás a verseny vége felé. Beütött végre az igazi kánikula is, egyből rájöttem, hogy ezt is szokni kell. Nem volt még az idén olyan magas pulzusom, mint az első igazán forró napon, júniusban. Az alkalmazkodás jobban ment, mint gondoltam, másnap, harmadnap egyre alacsonyabb lett. 25-éig simán hozzászokhatok még, szaporodhat a plazmám...

Nyár - egyik napról a másikra

   A mai napra egy kicsit hosszabb, félmaraton feletti távot terveztem. A zárlat miatt a város délnyugati szegélyét gondoltam körbefutni. Hihetetlen jó idő lett mára, szerintem melegebb van, mint egy átlagos májusi napon. 20°c délelőtt 9-kor!
   Nem igen kellett gondolkodnom, hogy mit vegyek fel, amiből nem fagyok ki és nem is számít túl soknak a klasszikus séma szerint. Póló és rövidnadrág.         
   Befutottam az árvízi emlékműig a házak között, onnan pedig vissza a Tisza-töltésen. Gyakorlatilag élő emberrel nem találkoztam, ennyit arról, hogy nem tartják be az emberek a hatósági előírásokat.

       

   Szokás szerint az első 30-40 percben elég merev voltam, csak húztam a lábam, de aztán sikerült bemelegednem, innen már nagyon jól esett a futás. Légvétel rendben, úgy éreztem, a pulzus is oké.       Volt azért persze, ami beárnyékolja a jó kedvem: időnként sajgott a jobb felkarom, a mai napra felhúzott Saucony Zealot pedig megint figyelmeztetett, hogy ideje elraknom jó mélyre. Túlságosan is elhasználódott. 25 km igazán nem mondható soknak, egy jó cipőben futni kell ahhoz több mint 50 km-t egyhuzamban, hogy fájni kezdjenek a lábkörmeim. Ma már 15 km körül fájt gyakorlatilag mind, pedig nem voltam annyira fáradt, hogy csoszogtam volna, és mégis.
   Ezzel a valamikori álomcipőmmel már csak egészen rövid távokra szabad társulnom... Sprintelgetés a focipálya körül pl. Ami most le van zárva, tuggyuk mé...
   Részben a fájdalom, részben az erős motiváció hiánya miatt, kihagytam a Maty-ér megtekintését, visszafutottam a városba a régi 5-ös úton.
Ezért hát a mai eredmény:
02:46'27""
25,9 km
9,3 km/h
143 bpm
Egy picivel lassabb lett az átlagsebességem, és magasabb az átlagpulzusom, mint vártam, de betudom a végre megérkezett nyárnak...

Mai futásom megosztása...