Megérkezett az év legnehezebben várt napja, a péntek, amikor elindulok Kaposvárra. Hosszúra nyúlt a felkészülés, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy átlagon felül jól is sikerült. Elmaradt idén a sárvári 24 órás verseny, május helyett talán meg lesz októberben az UB. Hiányoznak a lábamból ezek a versenyek, és egyébként is igen nehéz volt fenn tartanom a motivációmat egy olyan versenyig, ami talán meg sem lesz rendezve...
Korán indultam, ne kelljen sietni, ráérősen szeretek vezetni. Így is Toponáron voltam du. 2-re.
Nem én voltam az első, a csapatok már gyülekeztek, verték szorgosan a sátrakat, ki a kempingben, ki a pálya mellett. A Desedaultra versenyközpontja hagyományosan a toponári szabadstrandon van felállítva, a kerékpárút/futópálya mellett. Nagyon szép környezet, nem régen fel is lett újítva. Körbenéztem, beszélgettem az ismerősökkel, ittam néhány sört, majd felvettem a rajtcsomagom. Ekkor már este hét volt, és tekintettel a következő napokra, el is vonultam aludni.
Nem volt túlságosan biztató az időjárás előrejelzés, egész héten szombatra ígérték a hatalmas esőzéseket, amit én alapból igen utálok. Ezúttal sajnos beválni látszottak az előrejelzések, egész éjjel szakadt az eső, kisebb-nagyobb szünetekkel tarkítva. Reggelre már csak a remény maradt, hogy nappal majd a nap megritkítja a felhőket. Ez részben meg is történt: esett ugyan egészen szombat estig, de annyira vékonyan, hogy alig zavart a futásban, a cipőm legalábbis nem ázott el.
Reggel hatkor, a szemerkélő esőben rendben elrajtoltunk, a pálya nagyon jól futható volt, helyenként kellett csak óvatosnak lenni a sárátfolyások miatt, amik csúsznak, mint a jég. Az első maratont rendben lefutottam, mondhatom, nagyon jól esett a mozgás. Csak egy kicsit zavart a fájdogáló jobb lábfejem, de ekkor még reménykedtem, hogy idővel bemelegszik és elmúlik a fájás.
Ez itt az
első szakasz linkje.
Nagyjából az ötvenedik kilométer körül éreztem már, mire vállalkoztam: körről körre nehezebbnek éreztem a folyamatosan hullámzó pályát. Az előző évekhez képest könnyebben ment az emelkedőkön a futás, jól tettem tehát, hogy hetente többször is beillesztettem a felkészülésembe a dombozást és a rövid sprinteket. Egyre romlott viszont a jobb lábfejem állapota, és egy idő után becsatlakozott a nyavalygók közé a sípcsonti izom is, különösen lejtőn lefelé. Ezen azóta is csak csodálkozom, sosem volt vele problémám, fogalmam sincs, hogy lehet ezt az izmot erősíteni (a futáson kívül, természetesen).
Ez a
második szakasz linkje.
Körülbelül itt is volt vége a szombati napomnak, 22.00 óráig majdnem eljutottam a három maratonig, 112 km-nél sajnos ki kellett állnom egy időre. Éppen a versenyközpontban voltam, amikor leállíthatatlan remegés vett erőt rajtam, gondolom, a kimerültségtől. Ledőltem pár órát aludni, amúgy is egyre többet kellett gyalogolnom, gondoltam, jól fog jönni egy kis pihenés. A számításom bevált, reggel felé újra be tudtam kapcsolódni a versenybe, egészen jól ment még a futás. Nem tartott sokáig az örömöm, az első kör végén már újra csak gyalogolni tudtam. Rengeteg idő volt még a verseny zárásáig, úgy gondoltam, innen majd gyalogolva gyűjtöm a kilométereket. Utálok gyalogolni, de nem akartam úgy zárni a versenyt, hogy nem maradtam végig a pályán. Két kört (28km) sikerült gyalog megtennem öt és fél - hat óra alatt. Egy kör még talán belefért volna este hatig, de ekkor már gyalogolni sem tudtam, úgy fájt a lábfejem. Igen erősen aggódtam, hogy a következő lépésnél bekövetkezik egy fáradásos törés, másra akkor gondolni sem tudtam. 154 km lett a vége, egy kör híján 4 maraton.
Úgy érzem, nagyon hiányoztak a lábamból az év elején elmaradt versenyek. Kicsivel több is sikerülhetett volna, ha több versenykilométer van a lábaimban. Azóta már kiderült, nem tört el a lábfejem, futottam is már többször a verseny után. Az a gyanúm, hogy többet kell foglalkoznom a vádlik hengerelésével, a vádlik letapadása okozhatta a fájdalmakat. A letapadt, megrövidült (kevés nyújtás) vádlik miatt kisebb a boka ill. a lábfej mozgástartománya, ez okozhat olyan gondokat, mint ez a jelenlegi volt... A vádlik hengerelése számomra mindig is igen fájdalmas, ezért aztán néha sumákolok...
Ez pedig a harmadik szakasz linkje.
Egyben sajnos nem tudok rögzíteni egy ilyen hosszú versenyt, nem bírja az óra akkumulátorja, hiányzik is néhány kör, amíg töltőn volt a szerkezet...
Összességében kellemes hangulatú, nagyon hasznos hétvégét töltöttem a Deseda partján. Ezúttal elkerültek még azok a gondolatok is, amik egyébként szinte elmaradhatatlan velejárói egy ultraversenynek: Simonyi Balázs ihletett előadója ezeknek, amint az éjszakai hegyen, zuhogó esőben bóklászik Görögország mélyén...
