Számomra a Desedaultra a versenyek versenye. Minden szempontból óriási kihívás: távolság, domborzati viszonyok, klíma... Egyetlen könnyebbség, hogy végül is csak egy körverseny, néha ki lehet dőlni a sorból, nem kell felszállni a záróbuszra. Ez az idén éppen kapóra jött, aludnom kellett az éjjel néhány órát, hogy folytatni tudjam a versenyt.
Már közvetlenül a rajt után meglepetés ért: a laza tempó ellenére szakadt rólam a víz. Ezek szerint közel 100 % lehetett a relatív páratartalom, gondolom, nem csak a hajnali eső miatt. Az első két kör ennek ellenére nagyon könnyű volt, megfutottam minden emelkedőt erőlködés nélkül. A harmadik kör kezdetén, a versenyközpont után viszont mindjárt meglepetés ért: felfelé gyalogolnom kellett, eleinte csak a meredekebb emelkedőkön, később már mindegyiken. Kissé korainak tűnt ez a kényszerű váltás, de betudtam a kegyetlen klímának a gyors lankadást. Lecseréltem a Hokát is gyorsan, a vádlijaimnak szoknia kell még a szokatlanul vastag és lágy középtalpat, felvettem a lestrapált talpaimat kevésbé kímélő Sauconyt. Nincs minden szempontból tökéletes cipő, a döntés utólag viszont helyesnek bizonyult, nem voltak fájdalmaim, amiért a cipőt okolhattam volna... :)
Nem emlékszem versenyre, ahol ennyit ittam volna, mint itt: asztaltól asztalig mindig kiürült a kulacsom. Az evést nem vittem túlzásba, mindenhol felkaptam egy kocka vajas kenyeret, ennyivel, meg a központban kapott meleg étellel kihúztam végül is az egész versenyt. (Volt néhány energiazselé is, nem sok, mert sikerült nagyon rossz ízűt vennem...) Azt mondják a nagy öregek, hogy nem kell sokat enni, csak amennyi jól esik, az ultrát a tartalékokból futjuk, az pedig bőven van mindenkinek, a legkisebb etiópnak is. Szerintem is csak az a fontos, hogy a vércukor ne essen a padlóra, ennyi.
Alattomos nagyon a Deseda, a pálya végig hullámzik, véleményem szerint kevés nehezebb pálya van a világon, különösen az augusztusi kánikulában. Itt alkalmam van kipróbálni, valóban annyira fegyelmezett vagyok-e, mint azt képzelem magamról. Az első kettő és az utolsó kör kivételével minden emelkedőt meggyalogoltam, minden lejtőt és síkot megfutottam, nem váltottam gyaloglásra az emelkedő előtt, és az emelkedő tetején azonnal futásra váltottam. Ez sikerült az egész verseny alatt. Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert az a tapasztalatom, hogy amennyiben a fáradtság miatt, vagy puszta lustaságból a kelleténél többet gyalogolok, a futóka egyik pillanatról a másikra el tud ám párologni... Hiába bírnám még energiával, egyszerűen, nem bírom a repülőfázist elérni. Eszembe jutottak futás közben, akik visszasírják a sorkatonaságot, hogy az majd fegyelemre neveli a léha ifjúságot. Hahaha... Szerintem egész másra, de ha fegyelemre nevelés kell, meg lehet próbálni az ultrafutást: ad ez fegyelmet, kitartást, szenvedést, alázatot, és ennek a végén is van valami, amit akár leszerelésnek is nevezhetünk... :)
A nyolcadik kör után úgy éreztem, aludnom kell, mert már nem sokáig bírom a "fegyelmet" fel-le. Jó döntés volt, reggel folytatni tudtam a futást, ráadásul egészen megváltozott hangulatban: ha futok egy kört, megvan a tavalyi eredményem, minden további kör jutalomjáték. Meg lett a kilencedik kör is, még kora délelőtt, időm pedig mint a tenger, tehát megnőtt az étvágyam is: mi lenne, ha megcsinálnám a négy maratont? Lássuk hát! Időben meglett 11 kör. Futva még lehetett volna 13 is, csak hát futni már ekkor nem igazán tudtam. A hátralévő négy óra bőven elegendő viszont egy sétálós jutalomkörre, tehát elindultam. Jól esett nagyon, hogy az utolsó köreimen mindig volt társam, olyan sporttársak, akik már befejezték a versenyt, de hajlandóak voltak elkísérni, velem körbeszenvedni a Desedát.
A verseny előtt tettem néhány meggondolatlan megjegyzést néhány sporttársamnak, nem igazán gondoltam arra, hogy ezzel akaratlanul is nyomást helyezek rájuk, megnehezítve amúgy is nehéz dolgukat. Igen, Nagykéri Gyurira és Kádár Kittire célzok. Tettem egy meggondolatlan kijelentést a Gyurinak, hogy aki végigmegy, az meg is nyeri a versenyt, Kittinek pedig azt mondtam, hogy az utolsó órában, de be fog futni. Ezúton is elnézést kérek mindkettejüktől... Hálás vagyok a legjobb segítőnek, Mártinak, mindenki másnak is, aki segített, legalább egy jó szóval, a futótársaknak, akik nem mulasztották el a biztatást, a futónagyköveteknek, akik szinkronban kísértek, és nem utolsósorban a rendezőknek és a frissítőknek, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a verseny! Jövőre megint nekiindulok!
